Kalandozásaim története

Mechelen egy nagyon hangulatos kisváros Belgiumban valahol Brüsszel és Antwerpen között.

A városközpontban található a csodaszép régi városháza. Az épület egyik része inkább egy várkastélyra emlékeztetett (tornyok, lőrésszerű ablakok), a másik viszont olyan, mint egy reneszánsz palota (csupa csipke, bolthajtás).

Megnéztem a közelben lévő katedrálist is. Csodaszép! (Mint kiderült, a világörökség része - teljesen jogosan!)

Kívülről hófehér, és belül ragyogóan világos. Fura, hogy ennyire világos, mert általában a  katedrálisokban méltóságteljes félhomály vagy kissé nyomasztó és tekintélyt parancsoló félhomály uralkodik.  Ami igazán elnyerte a tetszésemet, az a fából faragott szószék. Hihetetlenül nézett ki! Tulajdonképpen olyan, mintha egyetlen hatalmas fatörzsből faragták volna ki, felül még leveleket is lehet látni.

Ilyenkor mindig csodálatot, tiszteletet érzek az alkotó iránt. Hihetetlen, hogy emberek miket képesek létrehozni!

Tulajdonképpen más látnivaló nem igen volt a városkában, szóval továbbálltam Willebroekba. Ez Mechelenhez hasonló méretű és hangulatú városka a közelben. Az ok, amiért felkerestem a helyet a városka határában áll: Fort Breendonk (a Belgiumot megszálló német csapatok főhadiszállása volt, később aztán fogolytáborként funkcionált). Hát nem volt egyszerű megtalálnom, merthogy sehol semmiféle kiírás nem jelezte, merre van. (Vagy én voltam ennyire béna.) De nem adtam fel, és azt hiszem, hogy a lehető legbonyolultabb és leghosszabb útvonalon, de azért a végén mégiscsak eljutottam célomhoz!

A tábort szögesdrót veszi körbe, aztán vizesárok következik, és csak ezután jut el a belépő az épülethez. A színe szürkésfekete, betonból van az egész és meglehetősen barátságtalanul néz ki.

Amikor áthaladtam a sorompóval biztosított kapun, már akkor valami fura szorongás kerített hatalmába, ami tulajdonképpen egész ott tartózkodásom alatt megmaradt, mi több fokozódott.

A főbejáraton belépve csaknem féltem. Sötét, alig megvilágított hosszú, kongó folyosón találtam magam.  Eltartott egy jó ideig, amíg a szemem megszokta a fényviszonyokat. Az épület szabályosan rámtelepedett a félhomályos mivoltával. Ezt csak tovább fokozta az a tény, hogy a folyosó szélessége és magassága valahogy nem állt arányban egymással. Éppen ezért az az érzésem támadt, hogy az épület agyonnyom.

Az első helyiségben cellák sora állt. Illetve nem is mondanám ezeket celláknak. Gyakorlatilag kb. 1,20 x 1,70 méteres kis kalitkák. Nem tudok rá jobb szót. Faajtó, rajta egy szám, bent egy fapriccs, amin kizárt, hogy nyújtott testhelyzetben végig lehet feküdni, a tetején pedig drótháló. Egymás mellett olyan 5-6 ilyen kalitka sorakozik. A helyiség végében egy vaskályha árválkodott. Gondolom, csak jelképes volt a jelenléte, mert kizártnak tartom, hogy ez az egyetlen kályha képes lett volna kifűteni a helyiséget. A barátságtalan légkört tovább fokozta az, hogy egyetlen kb. 20 wattos égő világított (ez azért erős túlzás!).

Ezek után valamivel „barátságosabb” (ha lehet ilyet mondani egy ilyen helyen) helyiségek következtek: egymás mellett szorosan emeletes ágyak sora állt. Egy ágyban négy ember aludhatott.  A kalitkákhoz viszonyítva ez maga lehetett a "paradicsom".

Kínzókamra. Már a bejutás is rémes volt, ugyanis egy viszonylag keskeny kanyargós folyosó vezetett a helyiségbe. Nem lehetett tudni, hogy hol a vége, hova vezet, csak hol jobbra, hol balra kanyarodott. Aztán olyan hirtelen érkeztem meg magába a kínzókamrába, és annyira tágas az odavezető folyosóhoz viszonyítva, a falai magasak, hogy szinte megijedtem tőle. Ablak persze nem volt seholsem. Középen a mennyezetről egy kampó lógott le. Gondolom, oda akasztották fel, akit éppen vallattak. A fal mellett pad, rajta bilincsek. Pokoli rossz érzés volt ott állni, pedig gondolom a brutálisabb kínzóeszközöket eltávolították.

A főépület mellett egy múzeum található, amelyben kiállítás volt a koncentrációs táborokról: náci propagandaanyagok, fényképek a foglyokról és az őrökről. Találtam egy térképet, amin az összes koncentrációs tábort feltüntették. Szerencsére Magyarországon egyetlen egy sem volt.

Sajnos a legtöbb kiírás franciául vagy flamandul volt, szóval ennek következtében elég sok mindent nem értettem. Azért a francia szövegből próbáltam valamit kihámozni. Kifüggesztették például a foglyok napirendjét, ami a német precizitást tükrözte: 4-kor volt az ébresztő;  a  néhány perces fürdés után 3 percet engedélyeztek arra, hogy a wc-re elmenjenek; takarodó este 8-kor. Biztosra veszem, hogy az őrök mindent szigorúan betartattak a foglyokkal.

Aztán egy sötét, szűk és hideg folyosó következett, ami a sötétzárkákhoz vezetett. Ehhez képest még a kalitkák is emberibbek voltak. Ott legalább volt valami kis fény meg meleg. Ezek  ablak nélküli, kőpriccsel ellátott lyukak voltak.  

Minden tiszteletem azoké, akik túlélték ezeket a helyeket. És ha belegondolok, hogy ez „csak” egy főhadiszállás, illetve sima fogolytábor volt, nem pedig egy koncentrációs tábor… Milyen állapotok uralkodhattak ott, ha egy ilyen hely is ennyire rémisztő? A legfélelmetesebb talán az, hogy a nácik nemcsak fizikálisan törték meg az embereket, hanem a lelküket is. Mindent elvettek, amitől egy ember ember lehet. Nem volt nevük, csak egy azonosítási számuk. Levágták a hajukat, rémes rabruhát adtak rájuk, amitől egy jellegtelen masszává változtatták őket. Szigorú napirenddel szabályozták őket, és gyakorlatilag a legszemélyesebb, legintimebb pillanatokat is semmibe vették (fürdés, wc használat). Fel nem tudom fogni, hogy lehetett túlélni ezt az egész őrületet ép ésszel.

Nagyon nyomott hangulatban hagytam el a tábor területét. Persze láttam már filmeket ezekről a dolgokról meg olvastam is róluk, de így testközelben megtapasztalni egészen más volt. Talán ott értettem meg igazán mindazt a szenvedést, amiken a túlélők keresztülmentek. Más az, amikor az ember elolvassa, hogy sötétzárka. Persze, nincs benne világítás. De amikor ott áll benne, és érzi, hogy a falak körbeölelik és szinte megfojtják. Vagy azok a kalitkák. A cirkuszi állatokat nagyobb ketrecben tartják, mint amekkorák azok voltak. És embereket zártak be oda.

A nyomott hangulatomat kicsit ellensúlyozta, hogy kivételesen ragyogóan sütött a nap. (Csak a rend kedvéért néhány szó a belgiumi időjárásról: rossz idő = esik az eső, jó idő = nem esik! Napsütés = csoda, nézz utána, hogy biztos Belgiumban vagy még?) Mintha az időjárás tudta volna, hogy szükségem van a napsütésre, hogy túltegyem magam a látottakon. Azért napokig kísértett, amit ott láttam. És azóta is, ha felidézem a helyet, érzem a folyosó hidegét és hogy az épület szinte agyonnyom.