Kalandozásaim története

Nos, hol is kezdjem? Szóval a lehető "legrövidebb" úton elrepültünk Washington D. C.-be, hogy az amerikai levéltárban kutassunk. Ez azt jelentette, hogy Budapestről Rómába, onnan Atlantába és ezt követően már Washingtonban voltunk. A visszaút is hasonló módon történt: Washington-New York-Róma-Budapest. Az utazás ezen módja mellett a piszkos anyagiak döntöttek, ugyanis így jóval olcsóbb volt a jegy, mintha közvetlenül repültünk volna Washingtonba - igaz így időben jóval hosszabb is volt, de Róma miatt megérte a dolog! (Mellesleg rendelkeztünk egy Vatikáni Beépített Ügynökkel, aki utánanézett elég alaposan, hogy lehet minél olcsóbban megúszni az utazást. Tulajdonképpen az utazás ötlete is tőle származott, mert eredetileg ő akart menni egyedül kutatni, de aztán Főnök Asszony következtében csatlakoztunk hozzá.)

Kedd

A nagy utazás napja! Ennek ellenére szokás szerint bejöttünk dolgozni, merthogy miért is vennénk ki egy nap szabadságot, ha csak este megy a gép? (Ez persze a főnöki vélemény volt, és ugyebár feleslegesen ne hiányozzon az emberfia a munkahelyéről. Különben is, mi ide be vagyunk falazva, mint Kőműves Kelemenné, ha ne talán tán indokolatlanul távol maradnánk, még a végén összedőlne az épület.) Azért olyan 2-3 felé leléptem, mert még néhány dolgot be kellett csomagolni, hiába raktam össze a motyómat már előző nap. Aztán tévéztem, majd várakoztam, hogy jöjjenek értem a többiek. A gép valamikor 8 körül indult. (Wizzairrel mentünk, szóval erről nem lehet mit mondani: sima felszállás, út, leszállás.)

Megérkezésünk után sikeresen begyűjtöttük a csomagjainkat, és némi kavarodás után Vatikáni Beépített Ügynökünk is megtalált bennünket, aki korábban ígéretett tett arra, hogy összeszed minket a reptéren, és elvisz minket a szállásra. Vatikáni Beépített Ügynökünk egy új típusú Skodával rendelkezett, de azt hiszem, az ő esetében az autó tipusú teljesen lényegtelen volt, mert rémesen vezet. Időnként az volt az érzésem, hogy a féket és a gázt összekeveri. Ami azonban sokkal jobban idegesített, az az volt, hogy folyamatosan magyarázott (ez nem lett volna baj, mert érdekes dolgokat mondott a városról), de közben nem az utat nézte, és ez azért a világvárosi forgatagban nem volt túl megnyugtató. Mindenesetre szerencsésen eljuttatott minket a szállásunkra, ami a Circus Maximus környékén volt. A szállásunk meglehetősen puritán, de tiszta volt (Inkább olyan diákszállás hangulata volt a dolognak, de semmi gond nem volt vele.) Az egész napi munka és a késő utazás miatt istenit aludtunk.

Szerda

Arra ébredtünk, hogy esik. Hát ez nem volt valami jó dolog, de mit nekünk egy kis eső, szóval összeszedtünk magunkat, aztán nyakunkba vettük a várost. Circus Maximus, Igazság szája, Marcellus színház, Gesu, Argentína tér (Julius Caesar halálának helye), Angyalvár (folyópartról) - de csak kívülről, merthogy találkozónk volt Vatikáni Beépített Ügynökünkkel, aki bevitt minket a Vatikán területére. Idegenvezetett minket egy kicsit: megmutatta, hogy melyik épület a vatikáni kormányzó palotája, hol a posta, az állomás, aztán egy oldalajtón bevitt minket a Szent Péter bazilikába (semmi biztonságikapu meg átvilágítás meg ilyesmi). Sajnos a bazilikában valamilyen ünnepre készültek, ezért középen széksorokat állítottak fel, szóval nem lehetett szabadon bóklászni benne. Azért így is sikerült megtudnunk, hogy van egy lift, amivel a pápa jár le misézni, illetve hogy milyen magyar vonatkozásai vannak az épületnek. Aztán lementünk az altemplomba is, megnéztük az ott nyugvó pápákat. Vatikáni Beépített Ügynökünk megmutatta, hogy melyek is voltak a konstantini bazilika (amire a mostani bazilika épült) falai, illetve alapjai.

Ezután elvitt minket a városon kívülre, ahol Szent Pált lefejezték. Egy nagyon kedves kis ligetben három templomot állítottak az esemény emlékére. Visszafelé menet mutogatott egy kicsit a városból (közben simán bementünk egy behajtani tilos táblával ellátott utcába). Ezután elváltak útjaink, mert neki dolga volt, mi meg még megnéztük a Pantheont, aztán visszamentünk a szállásunkra. Rendesen átfagytunk. Nem volt hideg, de az eső és a kellemetlen szél miatt azért mégis átfáztunk. Kis melegedés után Vatikáni Beépített Ügynökünk ismét összeszedett minket, aztán mentünk vacsorázni. Az mondjuk komoly aggodalommal töltött el mindannyiunkat, hogy vajon a vacsorából mennyi fog megmaradni bennünk az Ügynök vezetési stílusának köszönhetően...

Isteni finomat ettünk! Kétféle módon elkészített kagylóval nyitottunk (az egyik különösen ízlett), aztán további tengeri herkentyűk következtek. A vacsi után még beszélgettünk egy kicsit, majd Ügynökünk felajánlotta, hogy hazaszállít minket. Lehet, hogy a vacsora alatt elfogyasztott bornak volt köszönhető, de határozottan jobban vezetett, mint addig bármikor. Hazafelé menet volt közben egy kis éjszakai városnézés (éjszakai is gyönyörű a város!). A Caracalla fürdőjénél megálltunk fotózni is. Sikerült néhány remek éjszakai felvételt készítenem róla (igaz, az építmény feletti fehér sirályokból csak fehér csíkok látszódnak a hosszabb exponálás következtében). Megnéztük egyébként a kolostort is, ahol az Ügynökünk lakott. Tök izgi volt! Persze csak néhány helyre tudott bevinni minket, de azok is érdekesek voltak (kerengők, a templom, illetve az ebédlő, ahol olyan székek vannak, mintha törpéknek készültek volna). Az egész napos csatangolás után persze hulla fáradtan zuhantunk ágyba.

Csütörtök

Reggel viszonylag korán keltünk, aztán taxival kimentünk a reptérre. Hatalmas nagy épület, az egyes terminálok között buszok/vonatok közlekednek, szóval már itt elkezdődött az az érzésem, hogy a mi repterünk valami kis olcsó hangár a normális repterekhez viszonyítva. Még mielőtt beléptünk volna abba a részbe, ahol a repülőjegyeket át lehetett venni, már ott megkérdezték, hogy akkor hova is megyünk meg miért meg egyáltalán. Ezek után átvettük a repülőjegyünket, csomagunknak búcsút intettünk, majd mentünk a kapukhoz. És kezdőtött a procedúra (ehhez képest Ferihegy nokedli volt): bakancs le, kabát le, pulóver le, zseb kiürít, laptop külön a futószalagra, nem bent a csomagban, mi van a táskában: telefon?, laptop kinyit, megnéz, letöröl, mehetsz. Ha nem csipogtál a kapu átlépésekor. Ha igen, akkor menj vissza, szedd még ki azt az aprót, ami véletlenül a zsebedben maradt, aztán gyere át megint. Csipogsz megint? Akkor átnéznek a kézi ketyerével. Azután kb. negyedóra, míg ismét felöltözöl, és összeszeded a kis kézi motyódat.

Az, hogy milyen unalmas várakozni a becsekkolásig, nem ecsetelem, el lehet képzelni. Aztán végre bent ültünk a gépben. Mivel külön-külön foglaltuk a jegyeket, így nem egymás mellett ültünk. A gép egyébként nagyon frankó volt, mindenkinek külön kis tévéje volt fülessel, és te válaszhattad ki, hogy éppen azt nézed, merre megy a gép, vagy éppen filmeket, tévésorozatokat, ismeretterjesző műsorokat vagy rajzfilmeket. Végre elindult a gép, már kint jártunk a kifutópályán, hogy felszálljunk, amikor közölte a kapitány, hogy valami gond van a generátorral, szóval visszamegyünk, megnézik, mi a gond, aztán megyünk. Visszamentünk. Megnézték. A kapitány közölte, hogy muszáj lesz várnunk egy kicsit, mert ki kell cserélni az alkatrészt. Aztán vártunk. Kapitány közölte egy idő után, hogy hamarosan elkészülnek. Szóval megint vártunk. Aztán röpke kb. másfélóra után végre elkészültek, szóval felszállhattunk.

Ez a saját tévé dolog jó lett volna, de azért annyira mégsem. A filmek elég vacakok voltak. Harry Potterhez hozzákezdtem, de aztán elaludtam rajta (hát egy ilyen kisképernyős jószágon nem nagyon élvezhető), Michael Jackson This is It - háááááááát. Szeretem Michael Jacksont, de ez szörnyű! Szóval leállítottam, mert  dög unalom volt az egész. Belenéztem néhány sorozatba is (volt, amit ismertem, volt, ami szintén a dög unalom kategóriájába tartozott), szóval egy idő után eluntam ezt a tévés dolgot. Lehetett rajta zenét is hallgatni, de a zenék se voltak jobbak, szóval maradtam a saját fülesem mellett.

A 12 órás út rémisztően sok volt. Háromszor kaptunk kaját (finom volt!), egyébként pedig olvastam, rejtvényt fejtettem, illetve amikor végre elértük Kanada partjait (merthogy Rómából észak felé mentünk, aztán onnan jöttünk visszafelé), akkor bámészkodtam.  Ha a gép túloldalán ültem volna, akkor láthattam volna a Nagy-tavakat is, merthogy mellette mentünk el. Így viszont csak az Appalache-hegység havas buckáiban gyönyörködhettem. A késői indulást egészen jól behozta a gép, de tudtuk, hogy rendesen ki kell lépnünk, hogy a csatlakozást elérjük.

És ugyebár ekkor léptünk az nagy Egyesült Államok területére, tehát szúrós szemű egyenruhások kezdtek minket faggatni. Honnan jöttem? Hova megyek? Miért megyek? Kihez megyek? Ujjlenyomat bal kézről, jobb kézről. Szemüveg nélkül nézz bele oda, hogy az iriszedet is rögzítsék. Aztán további kérdések. Hol dolgozol? Mit csinálsz? Mindezt egy olyan jóember teszi, akinek rémes a kiejtése, és rohadtul nem érdekli, hogy hulla fáradt vagy és alig érted őt. A helyzetünket tovább bonyolította, hogy annak ellenére, hogy tovább repültünk, újból át kellett esnünk a belépési procedúrán (amikor Iránba mentünk Isztambul érintésével, ott semmi ilyesmi nem volt). Szóval össze kellett szednünk a csomagunkat, majd ismét feladni, becsekkolni, aztán ismét jött a kapuzás: bakancs le, kabát le, pulóver le, zseb kiürít, laptop külön a futószalagra, táska: igen, telefon, laptop kinyit, megnéz, mehetsz. Csipogtál? Menj vissza, gyere át megint. Csipogsz? Kézi ketyerés vizsgálat. Mindezt persze próbáltuk rohanva végrehajtani, merthogy ment a gépünk. Lecsekkoltuk, honnan megy, rohanás a helyi metrójárathoz, el a D terminálig, rohanás végig a hosszú folyosón a 16. kapuig (persze hogy a folyosó túlvégén van). Ott kiderült, hogy a huszonvalahányastól indul. Visszarohanás. Ott kiderült, hogy mégis a tizenvalahányastól indul. Odaérünk, és már nem lehetett beszállni. A dühítő az volt, hogy a gépünk még ott állt, még az orrmány is hozzátapadt az oldalához, szóval nem értettük. Aztán a késésre rendszeresített automatánál érvényesítettük a jegyünket, hogy a következő géppel elrepülhessünk. "Csak" 3 órát kellett várnunk. Aztán néztük, ahogy a csomagunk elrepül a gépünkkel. Legalábbis reméltük, hogy a csomagjaink megvannak.

A repülőtér egyékbént óriási volt. A, B, C, D terminál volt, azon belül két szint, és egy szinten nem tudom hány kapu. A terminálok között vonatok közlekedtek. Egy szint nagyobb volt, mint a két Ferihegy összesen. Bóklásztunk, ettünk, unatkoztunk. A fura az volt, hogy semmi extázist nem éreztem, hogy Amerikában lehetek. Amerika: indiánok, bölények, Sziklás-hegység, a szent Fekete-hegyek, a csodás tájak, Madonna, JAG... És semmi. Semmi extra, hogy itt lehetek. Talán azért, mert megviselt az út, nem tudom. Talán azért, mert majdnem minden repülőtér egyforma (eltekintve a méretet): rengeteg mindenfajta üzlet, különféle kajáldák.

Végre délután 5 körül (már ottani idő szerint) feljutottunk a gépre. Finoman szólva is hulla fáradtak voltunk. Az út során (kb. 2 órás volt) aludtunk. Aztán megérkeztünk végre Washingtonba. Már lelkiekben felkészültünk, hogy ismét majd macerálnak minket, de simán kisétáltunk a reptérről úgy, hogy senki nem állított meg minket. Ezután vadászni kezdtünk a csomagunkra. Megvoltak! Egy hatalmas bőröndkupac közepén találtunk rájuk. (Ezek szerint nem csak mi maradtunk le a gépről.) A csomagot simán, mindenféle ellenőrzés nélkül magunkhoz vettük. Egy egyenruhás megkérdezte, hogy az enyém? Mondom, igen, és vettem volna elő az igazoló vonalkódot, de csak intett, hogy akkor vigyem. Levadásztunk egy taxist, és megmondtuk, hova megyünk.

A szállást ugyebár itthonról lefoglaltam. A taxis először nem tudta, hol van. Aztán kiderült, hogy azért nem tudja, merthogy a szálloda Marylandben van. Ja, és a jóember bangladesi volt, szóval az angolja finoman szólva sem volt érthető. Ami meglepő volt, hogy csontszáraz autópályán mentünk. (Csak emlékeztetőül: ez volt az a február, amikor rémes képeket mutattak Washingtonról, amit teljesen ellepett a hó, és az emberek gyalog próbáltak közlekedni  a hatalmas fehérségben, mert semmi nem járt.) Megkérdeztük hogy hol a hó? Mondta a jóember, hogy elhordták. Ja, és csak tudjuk, hogy a repteret 7 órával korábban nyitották meg.

Legalább egy órát utaztunk, míg végül megérkeztünk a szállodához. Jóember közölte velünk, hogy ez egy nagyon rossz környék, és egyébként is kevesellte a borravalót.  Hát nem lopta be magát a szívembe. A recepción egy indiai származású fószer fogadott minket. Közölte, hogy igen, itt a foglalás, de a pénzt nem kapták meg, kéri a kártyát (nem a saját kártyánkkal foglaltuk a szállást, szóval nem meglepő, hogy az pont nem volt nálunk). Főnök Asszony azonnal mondta, hogy ja, igen ők is úgy jártak valamelyik útjuk során, hogy neten foglalták a szállást, a bank ilyenkor úgy csinál, mintha levenné a pénzt az ember számlájáról, de valójában csak akkor veszik le, amikor tényleg megérkezik, és fizetni akarja a szállást. És ezt nem lehetett volna mondjuk korábban mondani??? Úgy számoltunk, hogy a szállás ki van fizetve, erre nem is kaptunk pénzt. És ugyebár a szállásért előre kellett fizetni. Főnök Asszony elővette a saját kártyáját, és levetette arról a pénzt, bár izgult azon, hogy egyszerre annyit nem biztos, hogy le tudnak venni, merthogy ugyebár a kártyalimit. A lényeg, hogy valahogy csak sikerült fizetnünk.

Ezután megkaptuk a kártyákat a szobáinkhoz. Csomag fel, irány az emelet. Főnök Asszony simán bejutott. A mi szobánk ajtaját viszont nem nyitotta a kártya. Visszamásztam, megkértem a jóembert, hogy érvényesítse még egyszer. Megtette. Visszamentem. Még mindig nem nyitotta. Akkor kaptam egy másik szobához kártyát. Visszamentem, azt meg sem próbáltam kinyitni, merthogy az ablak függönye szét volt húzva, és látszott, hogy abban a szobában lakik valaki. Ismét vissza a recepcióra. Na, ekkor a jóember már két kártyát élesített, aztán mondta, hogy jön velem, de sajnos csak nem dohányzó szobát tud már adni. (A szobákat úgy foglaltam, hogy egyet Főnök Asszonynak - nemdohányzó, egyet magunknak - dohányzó. Csakhogy valami indokkal külön kerülhessünk.) Jóember végre kinyitotta a szobát. Közben Főnök Asszony jött, hogy rohadt hideg van. Jóember beüzemelte a fűtést nálunk is, nála is, de a helyzet nem sokat változott. Kabátban vacogtam a szobában. (Valószínűleg a fáradság is hozzájárult a fagyközeli állapothoz.) Aztán nagy merészen elmentem fürdeni. Kis híján belefagytam a kádba. Ezek után felvettem egy harisnyát, rá a meleg pizsamát (direkt azt vittem, mondván, hogy állandóan meg akarok fagyni), vastag, meleg zokni és egy termópulcsi. Azonnal bebújtam a takaró alá, aztán hallottam a saját fogam vacogását. Iszonyatosan fáztam. Ráadásul ugyebár betegen mentem ki, még azon a héten szednem kellett gyógyszert, és az antibiotikum kúrám előző nap fejeződött be. Hát az éjszaka többnyire azzal telt, hogy igyekeztem nem megfagyni, és nem megmozdulni a takaró alatt, hogy az a csekélyke meleg nehogy elillanjon.

Péntek

Egy megváltás volt felkelni, és felöltözni! A fűtés nem nagyon akaródzott elindulni, ráadásul olyan hézag volt az ajtó és az ajtófélfa között, hogy ki lehetett látni az utcára. Egy használaton kívüli törölközővel próbáltam valamelyest betömni a nyílást, ennek ellenére nem nagyon éreztük, hogy melegedne a szoba. Így hát lementünk reggelizni, de szóltunk a portán a résről meg hogy valamit kezdjenek a fűtéssel, mert megfagyunk. Ezek után leültünk reggelizni. A szálloda honlapján kontinentális reggelit ígértek. Nos... Volt müzli (brrr), narancslé (az idő előrehaladtával egyre inkább savanyúbbnak és citromízűbbnek éreztem), aztán kávénak csúfolt lötty (ahogy engedtem a termoszból át lehetett látni rajta, és hát a barna színezett vízhez inkább hasonlított), egy karika, ami rémes volt melegen (hidegen ehetetlen vacak volt), minipalacsinta - na ezzel bármit csináltunk, ehetetlen volt, kétfajta lekvár (a többiek szerint pocsék volt), vaj (lehetetlen volt kenni), krémsajt (lehetett kenni!) és toast kenyér. Na, ez volt a menü minden nap. A változást az jelentette, amikor nem volt toast kenyér, mert akkor minimuffint adtak (szintén ehetetlen volt). Szóval a reggeli innentől kezdve abból állt, hogy pirítós kenyeret ettünk üresen, vajasan vagy sajtkrémmel. (Az utolsó napon a hányinger kerülgetett már a gondolattól is, hogy ezt kell ennem.)

Főnök Asszony elmesélte, hogy ő kabátban és kesztyűben aludt. (Azt hiszem, igaza volt.) Miután "jól" bereggeliztünk, megkérdeztük, hogy juthatunk el a levéltárba, merthogy ugyebár azért jöttünk, hogy ott kutassunk. Főnök Asszony felvetette, hogyha nincs messze, gyalogolhatnánk is. A recepciós közölte, hogy azért elég messze van, úgyhogy kértük, hogy hívjon egy taxit. Közel félóra, óra után meg is jött a taxis (tapasztalatunk az volt, hogy a taxi nem azonnal érkezik, hanem majd egyszer, valamikor).

A levéltár kb. negyedóra volt kocsival, szóval jó, hogy nem indultunk el gyalog. Annál is inkább, mivel járda nem nagyon volt, és a térdig érő hóban gyalogolni nem lett volna olyan buli.

A levéltár egy üvegpalota volt. Szokás szerint beléptető rendszer: bakancs maradhatott, a kabát is, zseb kiürít, laptop külön a futószalagra, táska: igen, telefon, laptop kinyit, megnéz, mehetsz. Csipogtál? Menj vissza, gyere át megint ezúttal kabát nélkül. Miután sikeresen beléptünk, regisztráltattuk magunkat, és csináltak nekünk szép kis képes igazolványt (OK, úgy nézünk ki rajta, mintha nem is mi lennénk: 12 órás repülőút, átfagyott éjszaka - azt hiszem, nem ecsetelem tovább.) Ezután a fényképezőgépeket és a laptopokat is regisztráltattuk, merthogy ezzel léphetsz be a kutatói területre meg ki is, és akkor nincs vita, hogy esetleg másét emelted el. 

A kutatói területre egyébként a gépeken kívül nem vihettünk be semmit. Se enni, innivalót, se táskát, se papírt, tollat. Papírt kaptunk bent, ceruzát is (néhányat eltulajdonítottam, merthogy rajta van a levéltár neve, és hogy már(!) 75 éves), de ha enni-inni akartál, akkor le kellett menni az alagsori kávézóba, wc is csak a kutatói területen kívül volt. Szóval ahányszor valamiért kimentél, megnézték a kártyát kifelé is meg befelé is. Kártya nélkül csak a wc-be jutottál, máshova nem. Vatikáni Beépített Ügynökünk segítségével kikértük a dobozokat, aztán lementünk kajálni, amíg kihozták az anyagokat. Sajnos ebédidő végére értünk le, úgyhogy nem volt túl nagy a választék. Azért jól esett meleget enni, aztán ittam egy igazi amerikai colát, még egy kis nasira is meghívtam magam. Mire végeztünk, kihozták a dobozokat. 

Kétszintes tologatós kocsikon sorakoztak a dobozok, mindegyik dugig papírokkal. Szóval nekiálltunk fényképezni. Aznap 9-ig volt nyitva a levéltár, ami azt jelentette, hogy 9-ig szinte megállás nélkül fotóztunk. (Ugyanis indulás előtt Főnök Asszony közölte, hogy miért megyünk, és igen, ha előbb végzünk, akkor több szabadidőnk lesz.) Vatikáni Beépített Ügynökünk kb. 2 körül lelépett, szóval csak 3-an húztuk az igát. 

Miután végeztünk, lementünk, összeszedtük a motyónkat, aztán vissza akartunk jutni a szállodába. Mint kiderült, ez nem olyan egyszerű, merthogy nem lehetett felhívni a taxitársaságokat, mert állandóan foglaltak voltak a vonalak. Azt mondták a hó miatt van. Aztán egyszer csak feltűnt egy taxi, amire lecsaptunk. Mi hívtuk őt? Hát mi próbáltunk hívni taxit... Azt hiszem, szimpatikusak lehettünk a jóembernek, mert intett, hogy na, jó akkor elvisz minket. Egy etióp srác volt, Teddy, aki azért jött az államokba, hogy pénzt keressen. Sajnos az angolja nem volt valami fényes, de kedves, udvarias srác volt. Elkértük a telefonszámát, tudtuk, mikor dolgozik, szóval innentől kezdve, ha lehetett, őt hívtuk vagy előre megbeszéltük, hogy mikor jöjjön értünk. Egyébként tőle tudtuk meg, hogy azért gond a taxiközlekedés, merthogy a hó és mert csúsznak az utak, sok taxis nem ment ki dolgozni. Visszaérkezve a szállásra, elégedetten állapítottuk meg, hogy az ajtót leszigetelték, és a szobában is barátságosabb volt az időjárás, szóval már nem aludtam harisnyában és termópulcsiban (a zokni azért még maradt!).

Szombat

A levéltár nyitva volt. Ez persze azt jelentette, hogy a felejthetetlen reggelink után mentünk is dolgozni. Beléptető kapus macera, aztán irány a kutatótér. Sajnos aznap zárva volt az étterem, csak az automaták üzemeltek, szóval valami rémes kekszféleséget ebédeltem colával.

Egész nap fotóztunk, de hála a jó égnek 5-kor bezárt a levéltár. És kifelé menet felhívták a figyelmünket, hogy hétfőn President's Day lesz, szóval zárva lesznek. (Mint kiderült ezeken a napokon a hivatalok zárva vannak, de minden egyéb nyitva van.) Hát a magam részéről ennek a hírnek igen megörültem! Teddy jött értünk, és miután letett minket a szállásunkon, elmentünk valami kajáért, mert igencsak éhesek voltunk. Nem messze tőlünk (azért a hóakadályokat leküzdve nem is volt annyira közel) találtunk egy Aldit. Nem tévedés, tényleg Aldi volt. Vettünk mindenféle kaját. Bennem azt hiszem, ekkor tudatosodott, hogy rajtunk kívül egyetlen egy fehér embert nem láttam a környéken. Mindenki vagy fekete volt vagy mexikói (leszámítva a recepciósainkat, akik indiaiak voltak). A lényeg, hogy bevásároltunk rendesen, aztán vissza a szállodába. Végre meleg volt a szobában! Rendesen megvacsiztunk, aztán mentünk aludni.

Vasárnap

Kiderítettük, hogy lehet bejutni a városba, aztán elmentünk a buszmegállóba. Beállni mondjuk nem lehetett, mert akkora volt a hó, szóval az úttesten szobroztunk, amíg jött a busz.

Szokás szerint fekete sofőr, fekete emberek a buszon, de ez lassan már megszokottá kezdett válni. A busz végállomása a zöld metró egyik állomásánál volt, így addig kértem a jegyet. A sofőr csak lazán intett, hogy menjünk, szóval ingyen utaztunk.

Egy kertvároson keresztül ment végig a busz, kedves és kevésbé kedves házak között. A metrónál a jegyautomata előtt éppen azon tanakodtunk, hogyan kell jegyet venni, amikor megszólított minket egy fekete leányzó, hogy segíthet-e. Mondtuk, hogy köszönjük, igen. Megmutatta, hogyan kell jegyet venni. Tulajdonképpen bármennyi összegért vehetsz. Bedobod a pénzt, és ennek megfelelően kiad egy kártyát. A kártyát beolvastatod a beléptető rendszernél, majd kimenetelnél szintén bedugod a masinába. Akkor leveszi róla azt az összeget, amennyit utaztál, és ráírja, hogy mennyi pénzed maradt a kártyán. Ha véletlenül nincs annyi pénz a kártyádon, amennyit utaztál, akkor úgy tudsz kilépni, hogy előtte rátöltesz a kártyára. Ha látod, hogy kevés van már rajta, akkor bármikor az automatánál rá tudsz tölteni. Szóval nagyon frankó a rendszer. Mindezt persze a lány magyarázta el nekünk. Egyébként szomáliai volt és jogot tanult az Államokban.

A metróval a Union Stationig mentünk, mondván, hogy ez van legközelebb a Capitoliumhoz. Maga a metrórendszer egyébként nagyon frankó. 5 vonaluk van, mindegyiket más színnel jelölik. Több helyen találkoznak a vonalak egymással, és van olyan is, hogy párhuzamosan jár egy vágányon két vonal. Éppen ezért mindig kiírják, hogy melyik színű vonal szerelvénye érkezik, melyik irányba megy, hány perc múlva ér az állomásra, és hány kocsiból áll a szerelvény. (Lehet, hogy mégsem annyira hülyék ezek az amerikaiak?)

A Union Stationtól aztán gyalog indultunk a Capitolium felé. A hatalmas kupolát egyébként már messziről lehetett látni. Útközben találkoztunk néhány kóbor mókussal. A nap ragyogóan sütött, de a szél majd levitte a fejünket. A Capitolium mögött található a kongresszusi könyvtár - na, ez zárva volt. Ahogy a Capitolium is. Azért megnéztük kívülről. Utóbbi bazi nagy.

Egyébként általánosságban elmondható, hogy a legtöbb épületük nagyon, nagy. Nem emberléptékűen nagy. Olyan fennhéjázóan és embertelenül hatalmas. Nem tudok sajnos jobb szót rá. A Capitoliumtól aztán végig lehetett nézni a Mallon, amelynek a végén ott az obeliszk. Szép volt a látvány, de nagyon picinek éreztem magam. Nem tudom elmondani, mekkora tér volt előttem. Iszony nagy. Viszonyítani se tudom mihez, mert akkora.

Ezután a botanikus kertbe mentünk, ami a Capitolium közelében állt. A hideg szél miatt kimondottan jól esett bemenni a melegbe. Neki is vetkőztünk rendesen, és az a párás meleg néhány percig rendesen rám is ücsörgött, de aztán akklimatizálódtam, szóval felülkerekedtem az asztmámon! Inkább az dühített, hogy szegény fényképezőgépem egy ideig olyan párás volt, hogy semmit nem lehetett kezdeni vele. Pedig csodadolgokat láttunk!

Mindenfelé mindenféle színű és típusú orchideák virágoztak. Gyönyörűek voltak! Aztán láttunk virágzó banánfát, kakaófát (ez volt az egyetlen alkalom, amikor igazi kakaóval találkoztam ott tartózkodásom alatt, mert azt a löttyöt, amit forró csokiként vettem a közeli MacDonald’s-ban, na, annak semmi köze nem volt a kakaóhoz), mindenféle kaktuszt, pálmát, bambuszt és ki tudja milyen trópusi növényeket.

Hát ezek után nem volt túl kellemes kimenni a hidegbe és a télbe. A következő célállomásunk az indián múzeum volt. Lehet, hogy túl sokat vártam, és ezért csalódtam benne, mindenesetre pocsék volt az egész. Nem igazán értettem, hogy a kiállításokat milyen elv szerint állították össze, mert szerintem nagy volt az összevisszaság, és amit kiállítottak attól sem estem hanyatt.  Ilyen kis kalickákba raktak össze meglehetősen zsúfoltan tárgyakat, de igazából számomra olyan káosz volt az egész, hogy azt el nem tudom mondani. Szóval iszony csalódott voltam. Csalódásomat tovább fokozta, hogy egy edénybemutató fogadott minket a hatalmas előcsarnokban. Lehangoló volt az egész. Sehol egy igazi indián, a kiállított tárgyak is bénák, összevissza az egész...
Ráadásul sikerült elhagynunk Főnök Asszonyt. Hosszú ideig őt kerestük, hogy hova a pokolba lett. Tudtuk, hogy pánikba fog esni, merthogy nem beszél angolul és egyáltalán mindig pánikba esik, ha valami váratlan dolog történik. Aztán találtunk egy shopot, ahol Főnök Asszony békésen bóklászott. És ezt tette legalább egy órán keresztül. Persze mi is bementünk, és én is begyűjtöttem mindenféle kincseket, na, de órákat eltölteni... Na, mindegy. Amikor végre kijött, akkor kitalálta, hogy ő bölényt akar enni az indián étteremben. Bementünk, egyen bölényt. Nekem már nagyon mehetnékem volt!

A következő múzeum az Air and Space volt. Főnök Asszony nem akart bemenni, merthogy őt nem érdekli, és egyébként is... Mi meg akartuk nézni az Apolló 11-et meg néhány érdekességet. Végülis bementünk, bár Főnök Asszony nem volt túl boldog a dologtól, és többször hangot adott annak (magyarul hisztizett), hogy őt mennyire nem érdekli, szóval csak végigrohantunk mindenen. Sajnálom, mert tök érdekes dolgok voltak kiállítva. A fejünk felett hatalmas gépek lógtak (ebből lehet következtetni, hogy mekkora volt az egész épület), és tematikusan mindenféle csodát kiállítottak.

Miután végeztünk, folytattuk utunkat. A következő állomás a levéltár volt. Ugyanis két helyen létezik levéltár. Az egyik, a régebbi volt, az, ahova most tartottunk, a másik, az újabb pedig az, ahol előző nap dolgoztunk. Nem tudom, milyen megosztásban tartják az iratokat. Mindenesetre ebben a levéltárban őrzik a függetlenségi nyilatkozatot meg az alkotmányt, szóval beálltunk a kígyózó sorba, hogy megnézzük. Szerencsére a szél alábbhagyott, szóval kimondottan kellemes volt a ragyogó napsütésben ácsorogni. A sor szerencsére gyorsan haladt, úgyhogy viszonylag hamar bejutottunk. Szokás szerint kapuzás: bakancs maradhat, a kabát is, zseb kiürít, táska: igen, telefon van benne, megnéz, mehetsz. Ezúttal a pendrive-omat felejtettem a zsebembe, úgyhogy mehettem vissza…

Aztán megint sorban álltunk, hogy megnézhessük a dokumentumokat. Egy hatalmas, félköríves csarnokban vannak kiállítva a papírok. Középen az alkotmány, balra a függetlenségi nyilatkozat, jobbra a Bill of Rights. Megnéztük, aztán mentünk tovább.

A következő látnivaló egy nagyon kis helyes, vörös téglás, tornyos kastélyszerű valami volt. Mint kiderült ez a központja a múzeumokat kezelő cégnek. Volt egy fölöttébb egyedi kiállítás: elefántcsontból készített tárgyakat állítottak ki (gyönyörűek voltak!), aztán egy óriási, preparált tarantella, egy Gibson gitár, kitömött páva, 7. századi Buddha szobor, indián mokaszinok - mindez egy teremben. Hát érdekes összeállítás volt. (Mégiscsak hülyék ezek az amerikaiak!)

Következett a Holocaust múzeum. Ezen szó szerint végigrohantunk, mivel éppenhogy beengedtek bennünket, merthogy már zártak. Minden elismerésem, mert nagyon tisztességesen megcsinálták. Nem éreztem, hogy túloztak volna, abszolút tárgyilagosan mutatták be a dolgokat. Szívesen elbóklásztam volna még, mert tényleg nagyon érdekes volt. Életemben először most láttam marhavagont, amiben ugye szállították a deportáltakat. Keresztül kellett menni rajta. Hú... Sötét volt, nyomasztó és nagyon embertelen. Nem volt valami kellemes érzés még keresztülmenni se rajta. Bemutatták azt is, hogyan szabadították fel a náci uralom alól Európát. Előttünk helybéliek sétáltak, szülők gyerkőcökkel. Az egyik gyerkőc valamit kérdezett az anyjától, nem hallottam, hogy mit, de gondolom a felszabadítással kapcsolatban, mert anyuka válasza az volt, hogy mi mentettük meg őket. Érdekes válasz volt! Elgondolkodtató, hogy ők ezt gondolják erről az egészről. Mi mentettük meg őket. Ugyan kiket? Nem akarom elbagatelizálni, amit tettek, és tényleg sok ember életét megmentették, de még többet menthettek volna meg. Azon kívül minket ugyan nem mentettek meg. Sőt, ha onnan nézzük, drága elnöküknek köszönhetően a nyakunkba ültek az oroszok. Na, de mindegy!

Ezután az obeliszkhez mentünk. Nagy. Iszony nagy. Fel lehet menni a tetejére, de sajnos már zárva volt. De egyébként nagyon frankón nézett ki. Lemenő nap rózsaszínű égbolttal, a fehér hó mindenfelé, amerre a szem ellát, szóval majdhogynem giccses volt az egész. Viszont ismét feltámadt a szél, meg lehűlt a levegő is, de azért rendületlenül mentünk tovább.

Innen egy köpésre van a Fehér Ház (már ottani léptékekben mérve, mert egyébként elég messze), szóval azt is megnéztük. Na, ez például egyáltalán nem olyan nagy. Teljesen normális, emberi mértéke van. Megnéztük elölről, aztán hátulról is.

Nóra éppen Dan Brown új könyvét (The Last Symbol) olvasta, amelyben szerepelt egy mauzóleum, ami valahol a Fehér Ház mögötti utcában volt. Szóval nekivágtunk megnézni. Szó szerint lementünk a térképről (mármint a belvárost ábrázoló térképről). A környék egyébként nagyon kedves volt: vörös téglás házak, hó mindenütt, láttunk olyan tűzlépcsőt, mint amilyeneken a rossz fiúk szoktak menekülni a filmekben. Aztán végre megtaláltuk a bezárt mauzóleumot is. Ennek is egész emberi léptéke volt. Kicsit mondjuk furán nézett ki a környéken (előtte szfinx, római oszlopok), de azért helyes volt.

Közben felhívott minket Vatikáni Beépített Ügynökünk, hogy tartsunk vele egy pizzériába vacsizni. Egy (washingtoni) ugrásra voltunk a pizzázótól, szóval mentünk. Útközben láttunk olyan hatalmas munkagépeket, amelyek a havat szedték össze. A pizzázó nagyon hangulatos volt, viszont dugig volt, úgyhogy sajnos nem kaptunk asztalt. Mentünk egy másik olasz étterembe. Az étlapot elnézve nem voltunk meggyőződve arról, hogy nekünk itt kéne ennünk, de hát nem volt visszaút. Fejenként 50 dollárunk bánta a vacsit. Vacsi után visszamentünk a szállodába. A buszsofőrünk ezúttal nem volt olyan nagyvonalú, mint befelé menet, így fejenként 50 centbe került a hazaút. Hát altatni nem kellett bennünket, ezt ugye mondanom sem kell.

Hétfő

A "remek" reggeli után ismét nyakunkba vettük a várost. Ezúttal a National Cathedral volt az első célpontunk Georgetownban. A katedrális kívülről teljesen úgy néz ki, mint ahogy egy katedrálisnak ki kell néznie.

Csak éppen nem az 1100-as években épült, hanem az 1970-es években.

Ez mondjuk csak bent látszódott az üvegablakokon, illetve boltozaton. Egyébként egyáltalán nem volt csúnya. Próbálták egy középkori katedrális hangulatát utánozni, de hát mindenen látszott, hogy vadi új. (Mókásak ezek az amerikaiak!) Az altemplomban találtunk egy shopot. Háááááát... Azt hiszem, biztosra mentek, ugyanis volt ott minden: zöld ír törpe, Buddha szobor, katedrális rózsaüvegével díszített nyakkendő és táska, füstölők, körülmetéléshez gratuláló kártya, műanyag hétfejű tűzokádó sárkány, műanyag, rózsaszínű vízköpő ceruza végére dísznek, Dan Brown új könyve, biblia, keresztek minden méretben és anyagból.

Ezek után már a következő dolog sem volt meglepő. Nóra olvasta, hogy az egyik toronyban Darth Vader (igen, az a Darth Vader, nem tévedés!), mint vízköpő megtalálható. Körbejártuk. Ahogy elnéztük, mások is keresték, de nem találtuk. Úgy voltunk vele, hogy ha már ott vagyunk, nehogy úgy menjünk el, hogy nem láttuk, szóval beügettem vissza az épületbe. Nagyon kedves idős nénik idegenvezettek, illetve válaszoltak mindenféle kérdésre. Odamentem az egyikhez, és ugyebár az ember egy katedrálisban nem nagyon szokott ilyet keresni, szóval óvatosan megkérdeztem, hogy hol találom Darth Vadert. A hölgy teljes természetességgel a kezembe nyomott egy fénymásolt papírt, ahol pontosan fel volt tüntetve, hogy hol is található Darth Vader, majd átadott egy látcsövet is, merthogy szabad szemmel nem látható. (Szóval mégis hülyék ezek az amerikaiak!) Kimentünk, megtaláltuk, tényleg iszony pici, felhomályosítottunk néhány helybélit, hogy hol is van, és sikerült is lefényképeznem. Tényleg ott van Darth Vader feje két vízköpő között. (Mókás!)

Ezután bóklászni kezdtünk Georgetownban. Több mindent is kiszemeltünk, hogy megnézzük, de amire azt írták, hogy nyitva, az zárva volt, aminek meg zárva kellett volna lennie, az nyitva volt. De nagyon hangulatos az egész városrész a vörös téglás házaival.

Megnéztük az Old Stone House-t. Ez arról nevezetes, hogy még a függetlenségi háború előtt épült (ezt ott úgy tartják számon, mint nálunk egy időszámítás előtti épületet). Ezután metróra pattantunk, és kimentünk az Arlingtoni temetőhöz. Ami zárva volt. Először nem értettük, hogy hogy lehet, hogy egy temető zárva legyen, de aztán rájöttünk. A hó. A temetőben nem takarítják a havat, szóval ezért volt zárva. Azért kívülről benéztünk a kerítésen. Ott sorakoztak a fehér sírkövek takaros rendben. Fényképezés, aztán vissza a metróhoz.

Közben eleredt a hó meg fújt a szél. Jól mutathattunk, ahogy a térdig érő hóban gyaloglunk a kavargó hóesésben. Elmetróztunk a Pentagonhoz. Irdatlan nagy, de azért a nagysága ellenére is látszik, hogy többszögletű. Fényképezni nem lehetett, én mondjuk nem is nagyon akartam, mert irtózatosan rákezdett a hó. Hatalmas pelyhekben, sűrűn szakadt.

A következő célpontunk a Freedom Plaza volt szintén Dan Brown alapján. A téren ugyanis van egy térkép Washingtonról. A teret megtaláltuk, valahol a hó alatt biztos ott is volt a térkép. A hó esett, én teljesen átfagytam, a nadrágom vizes volt, szóval szerettem volna megszáradni valahol. Nagyon fáztam. Száradási helynek egy áruházat választottunk. Nagy hiba volt. Főnök Asszony több órán keresztül ruhákat válogatott. Én kerestem egy csendes zugot, leültem, és eleinte türelmesen, aztán kevésbé türelmesen, majd kicsit türelmetlenül ücsörögtem, és vártam, hogy végre mehessünk. Miután kijöttünk, a havazás elállt, viszont már elég későre járt, szóval hazafelé vettük az irányt. Az előző napi maradékból bőségesen megvacsoráztunk, aztán alvás.

Kedd

Szerencsére a levéltár csak 5-ig volt nyita, úgyhogy csak addig fényképeztünk vadul.  Vatikáni Beépített Ügynökünk szerint zseniálisan haladtunk.

Nekem már jojózott a szemem, és utáltam a papírokat (jobban, amint addig bármikor), de hát elvégre ezért jöttünk.

Szerda

Ez a nap 9-ig tartott, mert akkor zárt a levéltár. Viszont annyira jól haladtunk, hogy valamikor délután Vatikáni Beépített Ügynökünk elégedetten közölte, hogy amiért jöttünk, az mind megvan. Mindent lefényképeztünk. Büszkék voltunk magunkra. Főnök Asszony is elégedetten mosolygott, és azt mondta, hogy akár holnap szabadok lehetünk. (A pénteket már korábban megígérte.) Nórával egyből beindult a fantáziánk, hogy mit is kellene megnézni még.

Aztán Főnök Asszony bement még körbenézni a katalógusok közé. Na, ez egy óriási hiba volt. Ugyanis talált még valamilyen papírokat. A taxiban már közölte, hogy másnap is bemegyünk, de csak kb. 2-ig maradunk. Kicsit övön aluli volt a kijelentés, és amikor tiltakozni próbáltunk, akkor Főnök Asszony közölte ridegen, kimérten és ellentmondást nem tűrően, hogy miért, mire számítottatok. ???? Mire???? Hát arról volt szó, hogy 36 doboznyi iratot lefényképezünk, és ha előbb végzünk, akkor több szabadidőnk lesz! Hát a légkör ezt követően finoman szóval is fagyossá vált. Amikor kettesben maradtunk, rendesen morogtunk, hogy ez nem ér. Aztán mentünk aludni, és reménykedtünk.

Csütörtök

A rossz hangulatunk nem sokat javult. Még úgysem, hogy Főnök Asszony ecsetelte, milyen fantasztikus dolgokat talált (ki a fenét érdekel???), és 2-ig leszünk. Fagyos hangulatban álltunk neki dolgozni is. A csiga és a lajhár expressz sebességgel rendelkezik ahhoz képest, ahogy mi fényképeztünk. Főnök Asszony valószínűleg érezte, hogy valami nem stimmel, mert megkérdezte, hogy valami baj van? Á, nincs - válaszoltuk egyszerre. 4 óra felé aztán mondta, hogy végeztünk (ennyit a 2-ről), és mehetünk be a városba. Felültünk a buszra, aztán némi városnézés (jó kis proli negyeden keresztül ment a busz) után be is érkeztünk D.C-be. Már tök sötét volt, de minket ez nem nagyon zavart.

Kezdtünk a Lincoln Memoriálnál. Iszony nagy. A memorial is meg Lincoln szobra is.

Itt fedeztem fel, hogy Washingtonban még a hold is másképp néz ki. Valószínűleg a föld dőlésszöge miatt, de fordítva állt, mint ahogy kellett volna állnia.

Ezek után a háborús emlékműveket akartuk megnézni. A koreait simán megtaláltuk. Menetelő katonák. Így sötétben, hóban még megindítóbb volt. Olyan volt az egész mintha egy szerencsétlen szakaszt magára hagytak volna. Harcolnak, menetelnek a túlélésért.

Valahol ezzel szemben kellett lennie a vietnámi háború emlékére épített falnak. Hát egy istennek nem találtuk. Ott bóklásztunk a sötétben, a hóban. Aztán megállapítottuk, hogy valahol arra van, és Nórával belegázoltunk térdig hóba, hogy akkor most mi így megkeressük. Főnök Asszony aggódott, hogy hát izé, vizesek leszünk meg egyáltalán. Minket nem igazán érdekelt a dolog, törtünk előre a hóban (Nehogy már úgy menjünk haza, hogy nem láttuk a falat!) És meg is találtuk. Egyszer csak ott állt előttünk. Hosszan elnyúlva a sötétben, alulról éppenhogy megvilágítva, a nevek katonás rendben ott sorakoztak. És nagyon hosszú volt. Az elején találtunk két könyvet laminált lapokkal, amiben abc sorrendben ott szerepeltek a falon lévők nevei, mellettük, hogy hol lehet megtalálni őket a falon.

Innen a II. világháború emlékműhöz mentünk. Ez engem annyira nem fogott meg. Nagy volt (meglepő, nem?), körben oszlopok állnak, rajtuk az államok nevével meg egy koszorúval. Semmi extra. A koreai sokkal emberközelibb volt a menetelő katonáktól, a fal a nagyságától és a rengeteg névtől. Ez semmi extra nem volt.

Innen kigyalogoltunk a Jefferson memorialhoz.

Olyan közelinek tűnt, de aztán mégsem volt annyira közeli. Valami vizet kellett megkerülni (valószínűleg a Potomac folyó volt). Na, ez a memorial is nagy. Egyébként messziről és sötétben sokkal jobban néz ki, mint közelről. Ekkor Főnök Asszony felvetette, hogy mehetnénk már, merthogy hideg is van meg sötét is... Szerintem rohadtul unta az éjszakai bóklászásunkat – amit persze mi rettentően élveztünk! Mondtuk, hogy OK, a legközelebbi metró a Mall közepén van. Nincs közelebbi? - kérdezte, és hogy valakitől tudakoljuk meg. Megkérdeztem. Tényleg nem volt közelebbi. Szóval túráztunk ismét, aztán haza a metróval.

Péntek

Elterveztük, hogy hova megyünk, miket nézünk meg. Reggeli után Főnök Asszony megkérdezte, hogy mi a programunk, és akkor ő is velünk tartana (mit mondhattunk volna? hogy isten ments?), mert a Kongresszusi könyvtárat és a Capitoliumot ő is meg szeretné nézni.

Először megnéztük a Kongresszusi könyvtárat.

Szokás szerint kapu és átvilágítás meg miegymás. Láttuk a Guttenberg bibliát, belestünk az olvasóba (oda nem lehet bemenni látogatóként, hatalmas volt), megnéztük Jefferson könyvtárát, és belefutottunk egy közép-amerikai, maja-azték kiállításba.

Végre valami jót is láttam, ha már egyszer az indián múzeum annyira pocsék volt! Gyönyörű maja kerámiák voltak kiállítva, apró szobrocskák. Tényleg nagyon szép volt! Aztán valahogy lekeveredtünk az alagsorba, és kiderült, hogy onnan is át lehet menni a Capitoliumba.

Ismét kapu: átvilágítás és miegymás. Aztán a táskámat kipakolták, merthogy találtak benne egy beazonosítatlan valamit. Miután kipakoltuk, harmadszor is átment, akkor jöttem rá, hogy van egy csiptetős mappa a táskámban, és a csiptetős mappa csiptetője az a bizonyos valami, amit nem tudtunk beazonosítani. Ezek után egy kígyózó folyosón átmentünk a Capitoliumba. Mint kiderült csak csoportosan lehet körbenézni, úgyhogy hozzácsapódtunk egy csoporthoz. Egy vetítéssel kezdődött az egész, ami kb. 10 percben tömören és érdekesen összefoglalta a Capitolium történetét. Ezután kaptunk egy vezetőt (milyen meglepő, ez is fekete volt), aki lelkesen magyarázva megkezdte a körbevezetésünket. Egy idő után már baromi uncsi volt a mondandója. Kivívtuk a függetlenségünket Európától (szerintem a brit birodalom részei voltak, dehát kicsire nem adunk. Nem beszélve arról, hogy a jóember ősei akkor még valószínűleg zebrára vadásztak Afrikában), és akkor ez az elnök ilyen nagy ember volt, az meg akkora.

Egy idő után annyira meguntuk a dolgot, hogy saját szakállunkra kezdtünk bóklászni, ami az egyik teremőrnek nem tetszett. Megkérdezte, hogy mit csinálunk. Mondtuk, hogy ja, elhagytuk a csoportunkat. Jaj, azt nem lehet. Keressük meg, ha meg nem találjuk, akkor arra van a kijárat. OK, köszi! Én mindig azt hittem, hogy az amerikaiak halál lazák, pedig nem is! Állandóan falakba ütközik az ember: ezt nem szabad, azt nem szabad, azt nem csinálhatod. Na, mindegy. Még azért megnéztük, amit meglehet, aztán kifelé indultunk.

Az épületből kilépve Főnök Asszony közölte, megy megnézni a Philips gyűjteményt, ahol Picasso meg hasonlók képei találhatóak, aztán meg megy vissza a levéltárba (No comment.) Mi hova megyünk? Mondtuk, hogy a Crime Museumot szeretnénk megnézni, Bonnie és Clyde szétlőtt autóját meg a Hard Rock Caféban Michael Jackson piros dzsekijét. Azt hiszem, ritka bunkónak gondolt minket, hogy Picasso helyett ilyen alpári dolgokat szeretnénk megnézni. Szóval elváltak útjaink (micsoda megkönnyebbülés volt!), és mi a Crime Museumba mentünk.

Az első olyan múzeum volt, ahol fizetni kellett. Az állami múzeumok ugyanis ingyenesek, de hát ez nem az volt. Jaj, nagyon jó kis hely volt! Vadnyugati hősök pisztolyait, fényképeit, halotti maszkjait láthattuk, persze ott volt Bonnie és Clyde szétlőtt autója (rendesen telelyuggadták!), de volt boncterem, Al Capone cellája (természetesen minden luxussal felszerelve), börtöncella, azonosítási helyiség. Tök jó volt! Picasso képeit elhozzák nekünk ide, de Bonnie és Clyde autóját kizárt!

Aztán a shopban is elidéztünk egy kicsit, ahol a bilincsektől kezdve, CIA-s, FBI-os NCIS-es pólókat, pulóvereket baseball sapkákat lehetett venni. Egy NCIS-os baseball sapekot vettem magamnak, és mindjárt a fejemre is tettem (az eladó ezen jót mosolygott).

Ezután benéztünk a Hard Rock Café-ba. Hangulatos hely. Michael Jackson dzsekijét nem láttam, viszont megtaláltam Elvis joggingját. (Hasonló volt, mint az én gyerekkori mackónadrágom.)

Aztán láttuk az FBI épületét. Hű, nagyon rusnya! Olyan szocreál, hogy simán beleilleszkedne egy moszkvai városképbe is.

Elmentünk a Freedom Plazara. A hó döbbenetes módon már annyira elolvadt, hogy láthattuk a térképet. Hát, nem volt egy nagy durranás!
Ezek után elmentünk az obeliszkhez, merthogy fel akartunk menni a tetejére, de közölték, hogy sajnos aznapra már nem adnak ki jegyet. Fájó szívvel vettük tudomásul, de hát ez van.

Azért így világosban is megnéztük a háborús memoriálokat. A vietnámi fal elképesztő. Ugyebár a fal magassága az elesett áldozatok arányában növekszik. Van olyan rész, ahol kétszer olyan magas, mint én. És ott sorakozik a rengeteg név. Elképesztő.

A koreait is megnéztük újból. Most látszott igazán, hogy a szakasz minden egyes alakját külön mintázták meg. Mindegyikük arca más volt, és mindegyikük arcán ott ült a teljes reménytelenség.

A II. világháborús emlékmű így világosban sem nyerte el a tetszésemet.

Aztán megnéztük világosban is a Fehér Házat, majd elmentünk a mauzóleumhoz, ahol első alkalommal felkenődtünk az ajtóra. Most is ez történt, zárva volt. Azt hittük, azért, mert későn érkeztünk. Próbáltunk csöngetni, zörögni, de nem jártunk sikerrel. Mivel elég késő volt, gondoltuk, eszünk valamit, aztán hazamegyünk. A Union Station mellett döntöttünk, merthogy ott voltak ilyen apró bizbaszos boltok is. Gondoltuk, eszünk, veszünk apró ajándékokat, aztán irány a szálloda. Azt már nem is írom, hogy az állomás egy hangár méretével ér fel. Mexikóit ettünk, aztán az egyik shopban találtam fém piros palackos colát! Na, ezt nem lehetett otthagyni. Amikor megérkeztünk a szállásra, Főnök Asszony még nem volt otthon. Biztosak voltunk abban, hogy a levéltárban ücsörög. Így is volt. Teddy valamikor fél 10 körül hozta haza. Aztán elmentünk csomagolni, merthogy másnap már indultunk vissza. Na, a csomagolás az külön művészet volt. A sok ilyen-olyan apróságnak helyet találni… Azért csak sikerült a végére!

Szombat

Elfogyasztottuk utolsó, felejthetetlen reggelinket. (Egy darabig biztos, hogy nem eszem pirítóst!) Ezután Teddy jött értünk, hogy kivigyen minket a reptérre. Tök jó fej volt, mert a kertek alatt vitt minket, nehogy dugóba kerüljünk, és lemaradjunk. Ennek következtében majdnem elütöttünk egy őzmamát a gidájával, mert méterekkel előttünk ugrottak le az úttestre, és száguldottak át előttünk. És menet közben elmentünk Langley mellett.  Megkrédeztem Nórát, hogy szerinte ez az a Langley? Mondta, hogy szerinte igen. Főnök Asszony értetlenül nézett: Miért mi van Langley-ben? Biztos nem néz akció- vagy kémfilmeket, azért nem tudta, hogy a CIA főhadiszálása. Egyébként kicsit arrébb egy táblán ki is írták, hogy ott kell letérni az útról a CIA-hoz.

Teddy nagyon aranyos volt, mert megölelgetett minket, amikor elbúcsúztunk egymástól. A reptéren aztán már várt ránk Vatikáni Beépített Ügynökünk. Kioktatott minket, hogy hogyan is kell az automatából kicsiholnunk a jegyünket. Irtó jópofa! Az ember beolvastatja az útlevelét, aztán kiadja a gép, hogy milyen jegyet is foglaltunk, csak le kell okézni, aztán már nyomtatja is a jószág a repülőjegyet. (Mégsem olyan hülyék ezek!)

A New York-i gép egy meglehetősen családias, kis jószág volt. Viszonylag hamar megérkeztünk. Árgus szemekkel figyeltem az út alatt, hátha látok valamit a városból, de sajnos semmit nem sikerült. A repülőtér... Irgalmatlan nagy.

Míg vártuk a római gépet, sétáltunk, ettünk, aztán beszélgettünk. Vatikáni Beépített Ügynökünk megmutatta, hogy hogyan rendszerezte az új laptopján a fotókat, amiket készítettünk. Azt mondta 7700 képet csináltunk, és hogy minden elismerése a munkánkért, és nem hitte volna, hogy sikerül végrehajtani a tervet. Nagyon jólesett a dicsérete (Főnök Asszony azóta sem mondott róla semmit se).

Amikor végre fent voltunk a gépen, akkor is tovább figyeltem, hátha látok valamit a városból, és nem hiába! Amikor a gép fordult rá a kifutópályára, akkor elcsíptem az Empire State Buildinget! Kicsit homályosra sikerült a kép, de azért mégiscsak láttam!

Ez a repülő nem volt annyira felszerelve, mint odafelé menet, itt csak egy nagy kivetítőn lehetett filmet nézni. Rém unalmas volt, úgyhogy olvastam, aztán meg aludtam. Kaptunk vacsit, aztán később reggelit is.

Vasárnap

A reggel csodaszép volt. Valahol az Alpok felett jártunk, amikor kezdett virradni. Tiszta rózsaszínű volt az ég, alattunk a havas csúcsok... Hú, gyönyörű volt! Sajnos fényképezni nem sikerült.

Az Európai Unióba lépés jóval egyszerűbb volt, mint eddig bármelyik kapuzás. Ezúttal mi voltunk helyzeti előnyben, hiszen nekünk, mint EU-s állampolgároknak volt külön kapunk, és most az amerikaiakat nézték át alaposabban. A csomagunkra való vadászás eltartott egy ideig, ugyanis három gép csomagjait dobták egy futószalagra, de végül hiánytalanul mindenünk meglett. Taxiba vágtuk magunkat, aztán irány a szállás. Ugyanott szálltunk meg, mint kifelé menet.

Megfürödtünk, aztán nyakunkba vettük a várost (Főnök Asszony aludni akart , és azt mondta, hogy ha felébred, dolgozik egy kicsit. Hajrá, legalább lesz egy nyugodt napunk!)

Szóval nyakunkba vettük a várost. Hát azt nem mondanám, hogy nagyon lendületes róttuk az utat, mert valahogy ez nem igazán ment, de azért megnéztük, amit lehetett: Caracalla fürdőjével kezdtünk (ez most is gyönyörű volt),

feljutottunk a Viktor Emánuel emlékműre, aztán megnéztünk egy csomó templomot, bóklásztunk az utcákon, megnéztük kívülről a Colosseumot. Hihetetlen hangulata van a városnak, szóval bármerre is megy az ember, szembejön vele valami látnivaló. Mit ne mondjak, meglehetősen fáradtan értünk vissza a szállásunkra.

Vatikáni Beépített Ügynökünk meghívott minket vacsira, úgyhogy értünk jött, és ezúttal egy másik helyi étterembe vitt minket. Most is tengeri herkentyűket ettünk, amik nagyon finomak voltak. Beépített Ügynökünk nagyon aranyos volt, mert kaptunk tőle ajándékot is: én egy miniatúr pendrive-ot (szinte csak akkora, amekkorát az ember bedug a gépbe). Nagyon kedves volt tőle, hogy így gondolt ránk. Ezek után éjszakai városnézés következett. Bóklásztunk a város utcáin és néztük a különböző nevezetes helyeket. Azért meg van az előnye annak is, hogy az ember éjszaka 1/2 2 körül bóklászik a Spanyol lépcsőnél, mert tud olyan felvételt készíteni, hogy egyetlen ember sincs a lépcsőn.

A Trevi kútból is annyit láttam, mint előtte még soha, mert rajtunk kívül csak néhány őrült volt még ott.

Hát altatni nem kellett bennünket aznap sem.

Hétfő

Csak este indultunk a gépünk Budapestre, úgyhogy kihasználtuk az alkalmat, és irány a város! Főnök Asszony ismét majdnem minden második boltba betévedt, ami engem egyre inkább zavart, szóval közel jártam ahhoz, hogy közöljem, akkor én most külön útra térek, mert én nem akarok még egy ruhaboltba bemenni! Itthon sem megyek be, nemhogy egy ilyen helyen! Annyi látnivaló van, akkor miért egy butikban ücsörögjek???!!!

Na, azért csak túléltem valahogy. Aztán találkoztunk Vatikáni Beépített Ügynökünkkel, aki ismét bevitt minket a Vatikánba.

Ezúttal már olyan helyekre is eljutottunk, ahová egyébként mezei halandó nem mehet be. Például felmentünk arra az erkélyre, ami mögött ott van az a bizonyos kémény. Ami igazából ilyenkor nincs ott, csak a csonkja, mert akkor építik fel a kéményt, amikor pápaválasztás van. Egy olyan loggián sétáltunk, amelynek a másik felére nem lehetett bemenni, merthogy ott a pápa szokott sétálgatni. Gyönyörű volt: a freskók meg az egész minden. Meg persze irtó érdekes, hogy ilyen helyeken bóklászhatunk.

Ezután visszamentünk a szállásra, és csomagoltunk, merthogy ment a gépünk. Nekem nagyon nem akaródzott hazajönni. Simán eltöltöttem volna még néhány napot Rómában, de hát muszáj volt menni.

Beépített Ügynökünk kedves volt, és kivitt minket a reptérre. Aztán repültünk haza…