Kalandozásaim története

Nem vagyok az ókori Egyiptom rajongója, ennek ellenére azonnal felkeltette érdeklődésemet a téma. Aki nem őrült töris, szerintem az is hallott valamit Tutanhamonról és a mesés kincsekről, amik a sírkamrájából előkerültek. Egyiptom messze van, ki tudja, eljutok-e valaha oda, viszont ha csaknem házhoz hozzák a kincseket, akkor miért ne nézném meg? (Még az sem vette el a kedvemet, hogy kiderült, az arany halotti maszkot azt nem hozzák. Az ugyanis olyan felbecsülhetetlen kincs, hogy soha nem viszik ki Egyiptomból.)

Kicsit hűvös, kicsit esős, kicsit szeles reggel találkoztunk a kisbusznál, ami kivitt minket Bécsbe. Az indulás után az egyik útitársunk jelenetet rendezett, hogy ő milyen rosszul van, és ő azonnal kiszáll, de a többiek meggyőzték, hogy majd elmúlik a rosszulléte, maradjon. Maradt. Sajnos. Néhány kijelentése miatt örültem volna, ha nem ismerem. Akkor legalább őszintén megmondhattam volna, hogy milyen közönséges tapló, de így ezt nem tehettem meg.

Azért csak kijutottunk végre Bécsbe. Először egy udvariassági látogatás tettünk valamilyen magyar intézetben, ahol az az úriember, aki a jegyeket szerezte nekünk, egy meglehetősen unalmas kis szentbeszédet tartott az intézet fontosságáról (meg persze a maga fontosságáról). Nekem nagyon mehetnékem volt, mivel beterveztük, hogy a kiállítás után sürgősen lelécelünk a csoporttól, és amit lehet, megnézünk a császárvárosban.

Végre elindultunk. A kiállítás a Hofburgban volt, szép kis tömegen kellett keresztülverekedni magunkat, míg bejutottunk. Lenyűgöző volt az egész. Mindenféle használati tárgyak, szobrok, szebbnél szebb arany nyakékek, fejdíszek, gyűrűk voltak kiállítva. Gyönyörű volt. Tényleg hihetetlen kincsek kerültek elő sírkamrából.

Ami különösen lenyűgözött, az a kiállítás végefelé található hatalmas, szinte az egész helyiséget betöltő, de mindenképpen azt uraló szobor volt, amely Echnaton fáraót ábrázolta. Számomra az egyiptomi szobrok eléggé egyformák. Én legalábbis nem tudnám megkülönböztetni mondjuk II. Ramszesz szobrát II. Tuthmóziszétól. De ez a fej annyira egyedi, annyira szép, hogy hihetetlen. Nem tudom, mennyire adja vissza Echnaton valódi arcvonásait, és mennyire túlzott esetleg a művész, de az tény, hogy igazán nemes és szép férfiembert mintáztak meg.

A kiállítás után a lehető leghamarabb leléptünk a csoportunktól, hogy még véletlenül se akarjon csatlakozni hozzánk senki se. A hűvös szél és az időnként szemerkélő eső egyáltalán nem tette vonzóvá a várost, mindenesetre mi útnak indultunk dacolva az elemekkel.

Először tettünk egy kanyart a Hofburg környékén. Túl sok időnk nem volt ráadásul ugye az idő is barátságtalan volt, hogy nagyon messzire nem mentünk el.  Elsőként a parlament épülete mellett haladtunk el, ami engem inkább egy múzeumra emlékeztetett. Valahogy nem úgy nézett ki, mint egy „rendes” parlament.  

Az épület egyik szárnyának tetején valamit restaurálhattak, mert egy aranyos kis házikó állt odafenn.

Egy kicsit olyan érzésem támadt, mintha a házikó az Óz, a csodák csodájából került volna oda. Valahol felkapta egy tornádó, aztán itt pottyantotta le. (Már csak a ház alól kikandikáló boszorkány lába hiányzott a piros cipellőkkel.)
 

Ezt követően szó szerint torony iránt indultunk el. A régi városháza tornya ugyanis messziről is jól látszott, szóval egyenesen ebbe az irányba haladtunk. Az épület csodaszép (bár az útikönyvben készült esti felvételek alapján szebbnek gondoltam). Sajnos rendes fényképet nem sikerült készíteni róla, mivel valamilyen összejövetelre készültek, és valamit építettek.

A tornyának tetején pedig ott feszített a Vasember, amely Bécs jelképe.

Ezután a kis kitérő után visszakanyarodtunk a Hofburghoz. Megnéztük a belső udvarát, majd betértünk az Ezüst Múzeumba. Meglepetésemre a belépőjegyet kezelő leányzó magyarul köszönt vissza.

A múzeumban a császári tálalóedényeket mutatták be. Elnevezésével ellentétben nemcsak ezüstből készültek a különböző tálak, poharak, gyertyatartók, hanem aranyból és porcelánból is. Szépek voltak nagyon, de hogy őszinte legyek, egy idő után már kicsit untam.

Ezután betértünk a Sissi Múzeumba. Na, ez már határozottan tetszett! A gond csak az volt, hogy nem lehetett fényképezni. Nem igazán értettem, hogy miért. Az Ezüst Múzeumban, ahol tényleg arany, ezüst és drága porcelán edények sorakoztak, ott lehetett fényképezni, itt, ahol Sissi személyes tárgyait állították ki, nem. (Nem teljesen százasok ezek az osztrákok sem!)

Többek között kiállították azt a ruhát, amelyben meggyilkolták. Hihetetlen vékony volt ez a nő! Rendben van, hogy fűzőt hordott, hogy fogyókúrázott, hogy sokat mozgott, de mégiscsak szült 4 gyereket, 50 éves elmúlt, mindezek ellenére szerintem a dereka fele akkora volt, mint az enyém. Természetesen ott volt a reszelő is. Persze láttam már képen, és tudtam, hogy nem egy nagy darab, de így testközelben látni… Akkora, mint egy nagyobb körömreszelő, és a vastagsága, pontosabban vékonysága is hihetetlen. Megkockáztatom, hogyha kövérebb lett volna, akkor simán túlélte volna a merényletet, merthogy hiába vágta volna bele a merénylő, az meg sem közelíthette volna a szívét.

A Sissi Múzeumból átmentünk a császári lakosztályokba. Fényképezni persze itt sem lehetett. Na, ezt már végképp nem értettem. Ha még lettek volna értékes falikárpitok vagy hasonlóak, akkor teljesen jogosnak éreztem volna a tilalmat, de semmi ilyesmiről szó nem volt. Azért néhány felvételt sikerült készítenem, amíg rám nem szóltak. Próbáltam a lehető legártatlanabb arccal bocsánatot kérni, hogy ja, kérem én azt nem tudtam, hogy itt nem lehet fotózni. Persze mindezt egy fényképezni tilos tábla előtt tettem, szóval egyáltalán nem voltam meggyőző. Onnantól kezdve a teremőr árgus szemekkel figyelte minden mozdulatomat, szóval esélyem nem volt, hogy többet fotózzak.

Pedig voltak igazán szép dolgok. Kiállították például azt a ruhát, amelyben Sissit megkoronázták a Mátyás templomban, és persze jó néhány hajdíszét is. Nagyon szépek voltak! (Némelyik szerintem elveszett a hajtengerében.)

A múzeumból kijőve megnéztük a Michaelekirchét. Ez arról nevezetes, hogy itt  van Bécs legnagyobb orgonája, illetve, hogy az altemplomban múmiák találhatóak. Az altemplomnak ugyanis olyan a klímája, hogy az oda temetettek mumifikálódtak. Naná, hogy ezt meg akartuk nézni! Sajnos nem jártunk sikerrel, merthogy csak bizonyos napokon és akkor is csak bizonyos időben lehet lemenni az altemplomba. Ez pedig nem az a nap és idő volt, szóval lecsúsztunk róla.

Azért a templomot megnéztük. Az orgonát is. Hát nem ismerem Bécs többi orgonáját, de hogy ez lenne a legnagyobb… Nekem nem tűnt olyan hű, de hatalmasnak.

Ezután ismét visszatértünk a Hofburgba. Megcsodáltuk a Ferdinánd kaput, amin keresztül egy pici belső udvarba jutottunk. Itt található a királyi kápolna és a kincstár. Természetesen mindkettőt megnéztük.

A királyi kápolna meglehetősen családias méretű. A szószék csodaszép volt, de amik igazán tetszettek, azok a „páholyok” voltak.

Mint kiderült, a császári család nem lentről hallgatta a misét, hanem ezekből a „páholyokból”. Ilyet sem láttam még, de nagyon jópofán nézett ki.

Ezután hatalmas páncélajtón keresztül beléptünk a kincstárba. Nagy örömmel konstatáltuk, hogy lehet fényképezni! Tényleg nem értem az osztrák logikát. Ahol értékek vannak (Ezüst Múzeum, kincstár), és ahol más helyeken nem lehet fényképezni a biztonság miatt, ott simán engedik. Ott, ahol úgymond érték nincs (császári lakosztály vagy Sissi múzeum), ott viszont tilos. Na, mindegy.

Nekivágtunk a sötét termeknek. Sajnos nem sokáig élvezhettem a látnivalókat, ugyanis egy teremőr letámadott, hogy túl nagy a hátizsákom (mellesleg a másik őr simán beengedett vele), szóval visszaküldött, hogy tegyem le a ruhatárba. Elég makacs egy jószág volt, mert egészen a kijáratig kísért, hogy biztos, hogy kimenjek, és lerakjam a pakkomat. (Szerintem Nórának sokkal nagyobb volt a táskája, de őt bezzeg nem zavarta vissza!)

A ruhatár után vágtáztam vissza a kincsekhez. Az őr pedig elégedett mosollyal megállapította, milyen szófogadó látogató is vagyok. Aztán persze a látnivalók feledtették velem ezt a kellemetlen kis epizódot. Csodaszép dolgokat láttunk!

Az osztrák császári koronát, jogart és országalmát.

Szebbnél szebb arannyal átszőtt palástokat. (Minden elismerésem, aki ebben képes volt méltóságteljesen lépkedni, mert szerintem iszony súlya lehet!)

Nem tudom, mi oknál fogva, de itt található Napóleon fiának, a Sasfióknak a bölcsője is.

Szebbnél szebb érdemrendek, kardok mindenfelé. Egyik szebb volt, mint a másik. Aztán megtaláltuk Bocskai koronáját, amit a szultántól kapott.

Ezután mindenféle kegytárgyak következtek aranyból és borostyánból. Hihetetlenül szépek voltak! Aztán ismét díszkardok, palástok, majd a német-római császári korona.

Ezután Nóra közölte, hogy kultúrsokkot kapott, szóval most csak úgy nézelődjünk egy kicsit. A nagyobbik gondot inkább az jelentette számára, hogy annyira hideg volt, hogy nem működött az öngyújtója. Szóval megkerestük a Mariahilferstrassét, hogy boltokat nézegessünk (ezeket mondjuk főleg ő nézegette, engem nem túlzottan érdekeltek). Közben persze szeretett volna rágyújtani, de hát az a fránya öngyújtó nem volt hajlandó működni. A végén letámadott egy cigiző srácot, aki szegény majdnem frászt kapott, amikor Nóra eléje vágott, és udvariasan tüzet kért.

Aztán betértünk egy trafikba, ahol Nóra vett egy I Love Vienna feliratú működőképes öngyújtót, én pedig egy csoda hűtőmágnest: a Habsburg sast! A fél boltot ki kellett pakolni az eladónak, hogy hozzáférjen, de a végén csak az enyém lett!

Ezután sajnos a találkozási pont felé kellett venni az utunkat. Amikor kiderült, hogy az egész napot városnézéssel töltöttük, a többiek úgy néztek ránk, mintha a holdról pottyantunk volna le. A szatyrok mennyiségét, méretét elnézve ők üzletről üzletre járhattak. Még ha valami különlegességet vettek volna, amit itthon nem lehet megvenni, azt mondtam volna, hogy OK, megértem. De semmi ilyesmiről nem volt szó. Mi a zord időjárás ellenére remekül éreztük magunkat, csodaszép dolgokat láttunk, a többi meg nem számít.