2010.08.21. 11:35 Libra69

Madonna Bécsben – Ebben a városban mindig fúj a szél és hideg van? (2008. szeptember 23.)

Rögtön egy vallomással kezdek: sosem voltam nagy Madonna rajongó. Ismertem a számait, volt, ami tetszett, volt, ami kevésbé, volt, ami egyáltalán nem. Olvastam, hallottam a botrányairól, meglehetősen viharos magánéletéről, de igazából nem nagyon hozott lázba. Jó, nem teljesen. Ha új lemezt készített, meghallgattam, mert kíváncsi voltam rá, de nem rohantam azonnal a lemezboltba, hogy megvásároljam.

Aztán történt valami. Teljesen véletlenül megnéztem The Confession on the Dancefloor című turnéjáról (utolsó előtti) készült dvd-t. Megnéztem egyszer, megnéztem kétszer, és aztán megnéztem még nem tudom, hányszor. Minél többet néztem, annál jobban tetszett. Tudtam, hogy profi a nő, de az, amit a koncert 2 órája alatt művelt… Hihetetlen profizmus, hihetetlen sok gyakorlás, ötlet, minden apró részletre kiterjedő tervezés és végrehajtás jellemezte az egészet. Egyszerűen lenyűgözött. És persze ott volt Ő. Közel az ötvenhez fiatalokat megszégyenítő módon táncolt, együttélt a közönséggel, szókimondó volt (időnként talán súrolta a közönségesség határát), és valami olyan kisugárzása volt, ami vagy vele születik egy emberrel, vagy nem. Ezt nem lehet megtanulni, ellesni, ez vagy van, vagy nincs. Ettől nagyok a nagyok. Hogy időnként nem csinálnak semmit, csak ott állnak a színpadon, és mégis megőrjítik a tömeget.

Egy maximalista alak vagyok, szóval a dvd megtekintése után megszereztem az összes lemezét. A döbbenetes az volt a számomra, hogy annak ellenére, hogy mint mondtam, nem voltam rajongó, mégis minden lemezéről 4-5 számot ismertem. Azt hiszem, hogy ez sokat elárul arról, hogy mit is tett le az asztalra. Mit ne mondjak, felkeltette a kíváncsiságomat a hölgy, szóval alaposabb kutatómunkába kezdtem. Elolvastam néhány róla szóló könyvet, de ezek tulajdonképpen számomra csak egy kapaszkodót jelentettek. Nem szeretem, amikor híres emberekről újságcikkeket, könyveket írnak. Érdekes, és persze egy általános ismeretet adnak az illetőről, de számomra sokkal többet mondanak el az interjúk.

Szóval interjúkra is vadásztam. Találtam is rengeteget. Különböző időkből, különböző témákról beszélt. Mint egy kaméleon, szinten minden interjúnál másképp nézett ki: szakadt barna, platinaszőke, fiúsan rövidre nyírt haj, orrbavaló, koromfekete haj, hosszú fekete, vörös – mikor éppen mihez volt kedve vagy éppen milyen korszakát élte. Egy biztos, minél többet láttam belőle és hallottam a kijelentéseit, egyre szimpatikusabb lett. Tetszik az önállósága, az egyedisége, a magabiztossága, ugyanakkor időnként látni a bizonytalanságát is (ajánlom mindenki figyelmébe a Sooner or Later című szám Oscar-gálán készült felvételét: a kezét figyeljétek, remeg az izgalomtól, ugyanakkor mégis magabiztosan adja elő a számot), tetszik a gondolkodásmódja, hogy amit akar, azt el is éri. És iszony mennyiséget dolgozik azért, hogy ne csak elérje a célját, hanem meg is tartsa azt.

Egy szó, mint száz, azt hiszem, szép lassan Madonna-fan lettem. Lehet, hogy ciki, de azért azt még a legelszántabb Madonna gyűlölők is el kell, hogy ismerjék, hogy nem semmi a nő!

Ezek után következett az, hogy Madonna turnéra indult. Akkor Magyarországot kihagyta, szóval a legközelebb elérhető helyszín Bécs volt. Nyomozásba kezdtem, hogyan is lehetne jegyet szerezni. Egy utazási iroda hirdette, hogy buszokat indítanak a koncertre, ahová állóhelyes jegyet árulnak. Na, ez azért elgondolkoztatott. Állóhely, tömeg – biztos, hogy ki fogom bírni ezt?! Aztán úgy gondoltam, hogy mivel a nő nem fiatalodik, lehet, hogy több esélyem nem lesz élőben látni, hát valahogy majdcsak túlélem a dolgot.

Szóval megvettem a jegyet. (Többen úgy néztek rám, mint aki éppen most szabadult a diliházból, hogy te jó ég, képes voltam ennyi pénzt kiadni, és egyébként is… De hát egyszer élünk!)

Megkezdődött a turné, és bármennyire is fogadkoztam, hogy nem teszek ilyet, azért csak belelestem a koncert egyes állomásain készített képekbe, videókba. Hú, izgalmasan néztek ki! A látvány, a táncosok és hát persze ő maga.

És elérkezett a nagy nap. A szeptember abban az évben meglehetősen barátságtalan volt, ami azt jelentette, hogy a nyárból rögtön csaknem télbe fordult az idő, és a vénasszonyok nyara elmaradt. Ez persze azt is jelentette, hogy a koncertre rendesen fel kellett öltözni. Bécsben a Duna-szigeten tartották, szóval a víz közepén, és elnézve az időjárást, valószínűsíthető volt, hogy esni is fog. Szóval rendesen beöltöztem: termópulcsi, termóbéléses kabát, és egy extra termópulcsi. Utóbbit persze inkább technikai okok miatt vittem magammal. Ugyanis mindenképpen szerettem volna vinni a fényképezőgépemet. A különböző oldalakon viszont meglehetősen ellentmondó hírek keringtek arról, hogy lehet-e fényképezni. Berlinben például fémdetektoros kapukon engedték be a nézőket, és rögtön kiszúrták a koncertre nem illő tárgyakat. Hosszasan meditáltam, hogy merjek-e reszkírozni, aztán végül úgy döntöttem, hogy igen. A pulcsiba beletekertem jó alaposan a gépemet, szóval ha valaki megtapogatta, akkor nem érezte, hogy benne van. A fémdetektor meg… Hát majd meglátjuk.

A busz délután indult a Hősök teréről. Gondoltam, hogy nem egy busz fog menni, de azért rendesen meglepődtem, amikor megérkeztem. Ameddig elláttam, mindenütt buszok parkoltak a Felvonulási téren (vagy lehet, hogy már nem ez a neve?). Fogalmam sem volt, hogy hány lehetett, de irgalmatlan mennyiség. Kicsit ijesztő is volt a látvány. Aztán jelentkeztem a jegyemért, amit meg is kaptam, majd megmondták, hogy melyik a helyem a buszon. Szépen bevackoltam magam, aztán vártam, hogy elinduljunk.

A busz lassacskán megtelt. Azt hiszem, eléggé kilógtam a társaságból. Az utastársak ugyanis kőkemény Madonna rajongók voltak. Madonnás póló, olyan fekete kalap, amit ő szokott viselni, szőkére festett haj… És persze úgy beszéltek róla, mintha a lehető legjobb haverok lennének vagy minimum a szomszédjuk, és így akarva akaratlanul is minden ügyes-bajos dolgairól tudnak. Egy ideig magamban mosolyogva hallgattam, ahogy nagy komolyan beszélnek arról, hogy Madonna mit szeret és mit nem, és hogy biztos, hogy így fog fellépni meg úgy… Mókás volt, mert tényleg mindegyikük úgy beszélt róla, mintha bizalmas barátai lennének, és hát ők aztán tudják, hogy mi az igazság!

Késve, de végre elindultunk. Az utazási iroda egyik alkalmazottja valami idegenvezetés félét próbált előadni: hogy hol is fog megállni a busz, onnan hogy lehet bejutni a koncert helyszínére meg hasonló infók. Rémes volt a srác, mert nagyon jópofa akart lenni, de ez egyáltalán nem jött össze neki.

Szóval én bevackoltam magam, fejemre tettem a fülest, aztán zenét hallgattam. Nem Madonnát. (Régi szokásom, hogyha koncertre megyek, előtte soha nem hallgatom az adott előadó számait. Ilyenkor úgymond kiürítem őt magamból, hogy aztán a koncert minden apró momentuma megmaradjon bennem.)

Egyszer megálltunk Mosonmagyaróvár határában technikai szünetre, aztán mentünk tovább. Bécsbe érve a szigetre vezető híd közelében parkolt le a busz. Térképet is kaptunk, hogy kell eljutni a szigetre, majd onnan vissza. A srác kérte, hogy mindenki a lehető leghamarabb próbáljon a koncert után visszatérni a buszhoz, hogy minél előbb lehessen indulni. Aztán szélnek lettünk eresztve.

Elég rendes tömeg áramlott keresztül a hídon a kapukhoz. Mielőtt beálltam volna a sorba, elintéztem folyó ügyeimet, aztán megkezdődött a várakozás. Elég rémes volt a tömeg közepén ácsorogni, és várni, hogy végre kinyíljon a kapu. Amikor kinyílt, egy ideig semmi változás nem történt, aztán szép lassan vitt magával befelé a tömeg. Elégedetten állapítottam meg, hogy nincsenek fémdetektorok, szóval nem kell aggódnom a fényképezőgépem miatt.

Leolvasták a jegyemet, megtapogatták a kis nejlonszatyorba belepréselt pulcsimat, aztán már bent is voltam. Simán bejutottam gépestül.

Néhány relikviaárus mindenféle portékát kínált: turnéfüzetkéket, különböző pólókat, bögréket, sapekokat. Egy hűtőmágnest muszáj volt vennem.

Aztán kerestem magamnak egy helyet. Volt egy viszonylag lazább tömegrész, oda mentem. Mint kiderült, azért álltak ott ritkábban az emberek, merthogy a talaj nem volt teljesen egyenes, egy meglehetősen nagy mélyedés volt a földben. Na, ennek a szélén álltam meg. Gondoltam, itt később sem lesz akkora tömeg, és így túl fogom élni a helyzetet.

Megkezdődött a várakozás. Az idő lehűlt, szóval felvettem a magammal hozott extra pulcsit, nyakamba kanyarítottam a fényképezőgépemet, és vártam. Ahogy elnéztem, mások is felfegyverkeztek fotómasinákkal, szóval ennyit arról, hogy nem lehet fényképezni. A környezetemben minden második ember magyarul beszélt. Aki nem magyarul, az valamilyen szláv nyelven. Ja, és néhány osztrák is jelen volt. Ők voltak azok, akik kicsit megszeppenve ácsorogtak, és figyelték a már bulizó nem osztrákokat.

Előzenekarként egy számomra tök ismeretlen leányzó próbálkozott hangulatot teremteni. Hát nem sok sikerrel. Elég gyengécske volt a hangja is, a számai is. Arra viszont jó volt a jelenléte, hogy megállapítsam, irdatlan messze vagyok a színpadtól, és Madonnának jó, ha a feje búbját fogom látni. És igazándiból a leányzó jelenléte döbbentett rá, hogy milyen hihetetlenül nagy a színpad. Oké, persze láttam, hogy nagy, de így, hogy már volt viszonyítási alapom is… Elképesztő méretű volt.

Aztán szépen beesteledett, a leányzó abbahagyta a próbálkozását, aztán vártunk. A levegő rendesen lehűlt, szóval a három termórétegben sem mondhattam el, hogy melegem van. A szél is fel-feltámadt, viszont felhőket nem nagyon lehetett látni. Csak azért az egyért szurkoltam, hogy esni ne essen.

Végre elsötétítették a színpadot, majd a színpad két oldalán rózsaszínnel megvilágították a hatalmas M-betűket. Kezdődött! Amikor az első ütemek megszólaltak, azt hittem, a gyomrom mentem kiugrik a helyéről. Valami frenetikusan szólt a zene! A basszusnál úgy éreztem, hogy lobog a nadrágom szára, és az egész belsőm beleremegett.

És akkor megérkezett Ő. Mint egy királynő egy trónuson ült, úgy forgatták be a színpadra. Szemtelenül magabiztosan mosolyogva végignézett a tömegen (mint amikor egy királynő megszemléli az alattvalóit), aztán énekelni kezdett, és ezzel megkezdődött a közel 2 órás csoda.

Mivel a turnét nyári melegre tervezték, így rövidesen Őfelsége egy szál átlátszó tüll ruhácskában volt, illetve alatta egy fekete melltartót és egy fekete bugyit viselt. Rendben van, hogy mozgott, gondolom, a lámpák is melegítették, de azért csodáltam, hogy nem fagy meg. Láthatólag nem érdekelte az időjárás, a precízen megtervezett show számról számra pontosan zajlott.

Begördült a fehér csodaautó, majd ki is ment, aztán gitározott – és természetesen közben káromkodott. Nem is ő lett volna, ha nem tette volna meg.

Aztán átöltözött, ezúttal kis nadrágocska került rá meg egy ujjatlan póló. Nem mondhatnám, hogy felöltözött túlságosan, szóval változatlanul az eredetileg megtervezett ruhákat viselte. Az átöltözése utáni blokkban ismét nyúzta a gitárját – ügyesen megcsinálták, mert ugyebár bármennyire is fiatalos meg edzett, azért 2 órát már ő sem bírna végigugrálni. Szóval beiktattak néhány számot, amikor gitározik, és úgymond „pihen”. Ami után persze jön mindig egy pörgősebb, táncosabb rész, amikor viszont együtt ugrál a tőle 20-30 évvel fiatalabb táncosokkal.

És szó szerint ugrál, hiszen az egyik szám alatt ugróköteleznek. Először csak szólóban, aztán két kötél közé beugorva. Mindenféle erőfeszítésnél nélkül tette mindezt.

Aztán kiparodizálta saját magát is, hiszen a She’s not me c. szám alatt felvonultattak néhány hölgyet, akik a legmeghatározóbb ruhadarabjait viselték. Az egyiket persze jól szájon is csókolja. Nem lenne Madonna, ha valami polgárpukkasztót ne tenne!

A következő blokk egy nagyon ötletes megoldással indult, egy zongora tetején érkezett, miközben fentről egy lámpafüzérszerűséget engedtek rá. A lámpák úgy világítottak, mintha eső vagy zuhatag lennének, ugyanakkor át lehetett látni köztük. A zongora tetején egy fekete lepelbe burkolózva állt és énekelt. Csak a szőke feje világított ki a fényzuhatag közül.

Az ezután következő számnál felemelték a színpad szintjétől, úgyhogy végre teljes valójában láthattam, merthogy egyébként csak a kivetítőn keresztül tudtam nyomon követni őt, mert mint említettem, elég távol voltam, és az előttem állóktól csak a feje búbját pillanthattam meg időnként.

Próbálta egy kicsit megmozgatni a tömeget, de valahogy ez most nem nagyon jött össze. Lehet, hogy a hideg is közrejátszott, lehet, hogy azért, mert azért mégiscsak az osztrákok voltak túlsúlyban, akik hát finoman szólva is elég lagymatagok voltak. A körülöttem állók közül is tényleg csak azokon látszódott, hogy baromira élvezik a koncertet, akik nem osztrákok voltak. Sógorék csak álltak, időnként tapsikoltak, aztán ennyi.

Amikor ennek a blokknak a legvégén Madonnát elsüllyesztették, akkor döbbentem rá, hogy te jó ég, mindjárt vége van a koncertnek. Ne már, én nem akarom, hogy máris vége legyen!

Ismét gitározással kezdődött az újabb blokk. Ezek után rávette a közönséget, hogy tapsoljon. Közben persze eltüntette a mikrofonját, amit a technikusok nagy bőszen előkerítettek. Mondta, hogy kicsit nehéz lenne mikrofon nélkül énekelnie. Aztán közölte, hogy nem fogja egy darabig abbahagyni a tapsolást, mert ez melegen tartja, merthogy elég hideg van. (Én változatlanul jól éreztem magam a termórétegem alatt, és egyáltalán nem volt melegem.) Megpróbálta elénekeltetni a közönséggel a Burning up-ot, de hát csúfos kudarcba fulladt az egész. Le is hordta a társaságot, hogy mennyire bénák voltunk. De miért pont ezt a számot választotta? Ez a legelső kislemezeinek egyike volt, annyira nem is volt egy nagy durranás, szóval teljesen jogos, hogy nem emlékeztünk rá.

A koncert végére hagyta két kedvenc számomat: Hung up és Give it to me. A Hung up-ot kicsit rockosított változatban, gitározva adta elő, háttérben a kivetítőn egy sakktáblával. Hihetetlenül jól szól így ez a szám! Megkockáztatom, hogy jobb, mint az eredeti. A Give it to me… Hú, hát az nagyon ott volt! Mondjuk én már az első perc után csodáltam, hogy egyáltalán levegőt tud venni, mert amit össze ugrált és persze énekelt közben. Ismét megkísérelte a közönség énekeltetését, ezúttal egy kicsit nagyobb sikerrel járt.

Aztán egyszer csak megjelent a Game over felirat a kijelzőn, és vége volt mindennek. Se elköszönés, se köszönöm, semmi. Na, ez nem nagyon tetszett. Legalább egy köszönömöt mondhatott volna vagy valami. Kicsit sokkoló volt, hogy ennyire hamar vége lett az egésznek. Még egy darabig ott ácsorogtunk, hogy ráadás vagy valami hasonló, de a színpad pillanatokon belül sötétségbe burkolózott, és csak a nézőtéren gyújtottak lámpákat, hogy a tömeg kitaláljon.

Elég illúzióromboló volt a kimenetel. Araszolás a tömegben, merthogy a hídra felvezető lépcsőn egymás mellett max. 3-4 ember fért el, aztán a hídon masírozás, a busz megtalálása, várakozás, majd indulás. Mindez 1 órába telt. A Bécsből kivezető utat felújították, úgyhogy egy újabb órába telt, amíg elhagytuk a várost. Aztán Mosonmagyaróvár környékén az autópályát javították. Szóval a beígért "2-re hazaérünk" helyett reggel 1/2 6-kor szálltam le a buszról.

És amikor megkérdezték, milyen volt, csak annyit tudtam mondani, hogy szuper, felejthetetlen. Napokba telt, amíg leülepedett bennem a dolog, amíg minden részletre vissza tudtam emlékezni: hogy mennyire jól szólt a zene – tisztán, elképesztő basszussal; hogy milyen szuperek voltak a táncosok – mennyire egyszerre mozogtak, milyen akrobatikus mozdulatokkal táncoltak; mennyire fantasztikus volt a színpadkép – a világítás, a hatalmas M-betűk, amelyek hol sötétbe burkolóztak, hol harsány színekben pompáztak, a fényzuhatag, a háttérképek; és persze Madonna saját maga – ahogy fáradhatatlanul énekelt, ugrált, táncolt, ahogy vezényelte a közönséget, az a hihetetlen energia, ami áradt belőle. Nagyon kíváncsi voltam arra, hogy vajon csak a képernyőn keresztül, amikor tényleges látja az ember az arcát, a tekintetét, akkor ragadja magával vagy ez a hihetetlen energia érezhető ott is? Igen, érezhető. Ez az aprócska, 162,5 centiméteres szőkeség magával ragadta a 60-70 ezer embert, és teljesen elvarázsolta őket. Lehet, hogy nem neki van a legjobb hangja a világon, még csak nem is különleges a hangja, a tánctudása talán átlagon felüli, de azt sem mondanám kivételesnek, és mégis valami olyat tud, amit senki más. Olyan valamit nyújt, amit csak és kizárólag ő tud nyújtani, senki más ezen a világon. Ettől ő az, aki, Madonna, akit nem lehet utánozni, és aki a mai napig a legkeresettebb és legegyedibb énekesnő a világon.

Szólj hozzá!


süti beállítások módosítása