Március 13-án, pénteken elindultunk. Nem, nem vagyunk babonásak, ezért semmilyen váratlan eseményt nem tulajdonítottunk baljós előjelnek.
A gép késve indult Ferihegyről, de az utazás során egészen hozzászoktunk ahhoz, hogy mindig, minden járat késve indul. Olyan másfélóra után megérkeztünk Isztambulba. Gyönyörű szép volt fentről a Boszporusz - természetesen a fényképezőgépem a táskám legalján volt. (Gratuláltam magamnak, hogy ilyen bombabiztos helyre pakoltam.)
Közvetlen járat nincs Teheránba, tehát Isztambulban kellett várnunk hivatalosan 6 órát. Rémes volt!!!!! Többször végignéztünk minden létező boltot, aztán sétáltunk mindenfelé. Amikor elfáradtunk, akkor ücsörögtünk egy keveset, majd kezdtük az egész bolyongásunkat elölről. Közben be-betértünk a mosdóba is természetesen. Az egyikben találtunk egy furcsa táblát: egy piros körben egy lábfej áthúzva. Poénkodtunk, hogy hehe, itt nem lehet lábat mosni. Aztán kiderült, hogy ez egy halálosan komoly a dolog, ugyanis az egyik helyen, ahol nem volt ilyen tiltótábla, éppen lábat mosott egy hölgy a kagylóban. Érdekes látvány volt! A lényeg, ha bárkinek szüksége lenne egy részletes térképre a reptér valamennyi szintjéről, keressen meg, simán lerajzolom. Ez persze annak is köszönhető, hogy folyamatosan változtatták, hogy melyik kapunál lesz a becsekkolás Teherán felé. A 6 órás várakozás végül 7 lett.
Nóra már majd felcsavarodott, merthogy az egész reptéren nem lehet dohányozni. Sehol nincs kijelölt hely, és ráadásul mindenütt figyelmeztető táblák vannak kint, hogy valami horror összegre megbüntetnek, ha mégis rágyújtasz. Aztán még az iráni gépen is ücsörögtünk egy darabig, míg végre elindultunk. Valamennyit sikerült aludni a gépen, de hát azért az nem volt az igazi. Végül teheráni idő szerint reggel 4 helyett 6-ra megérkeztünk. Ciki volt, mert a kolléganőm Edit, akinek a férje, Pisti a teheráni magyar követségen dolgozik, ott vártak ránk 4-től.
Persze, amint a gépből kiléptünk, azonnal fel kellett tennünk a fityulát a fejünkre. És innentől kezdve 10 napon keresztül mindenhova így kellett közlekednünk. Rémes volt!
Mivel Pisti szerint nem volt forgalom (milyen az, amikor van???), alig 2 óra alatt a követségre értünk a Teherántól 30 km-re lévő reptérről.
Mivel hulla fáradtak voltunk, rögtön bezuhantunk az ágyba, és aludtunk egyet. Délután aztán Edit felkeltett minket, hogy ideje lenne indulnunk szőnyeget venni. (Abszolút hivatalos úton voltunk ugyanis, küldetésünk az volt, hogy eredeti perzsa szőnyegeket vásároljunk a cég részére.)
A vásárlás azért volt ennyire sürgős, mert Iránban akkor volt újév, és ilyenkor minden a feje tetejére áll.
Így hát felkerekedtünk. Hát a közlekedés az rögtön sokkolt minket. Teherán 16 milliós város, iszony a forgalom, 280 km autópályája van, és mindig minden tele van autókkal, motorokkal. A dudán és a gázon kívül nem ismernek semmit. Az átkelés az úttesten - hát az egy öngyilkos vállalkozás. Az autók nem állnak meg, nem is lassítanak, ha át akarsz menni az úttesten. Lelépsz, elindulsz, aztán kb. 1 cm-re tőled megáll az autó, aztán szinte el sem hagyod, és már indul is tovább. Megkérdeztem Pistitől, hogy mindig megállnak? A válasz: többnyire igen. És mi van, ha mi nem tartozunk a többnyire igenbe?????
Na, azért valahogy csak sikerült elverekednünk a bazárba.
Itt jött a következő sokk. Iszony mennyiségű ember hömpölygött mindenféle irányba. Elképesztő volt. Pisti meg csak ment, ment. Közben elmondta, hogy tulajdonképpen csak a bazár szélén vagyunk, és hát az igazi bazár az sokkal beljebb van. Kirázott a hideg a gondolattól is, hogy még beljebb menjünk!!! Aztán végre eljutottunk a szőnyegárushoz. Egy picike kis boltja volt, beinvitált minket nagyon szívélyesen. Egész jól beszélt angolul.
Leültetett minket, majd szinte azonnal ott termett egy ürge teával. Hát eddig sem szerettem a teát, de ezután... Rém rossz volt! Szóval ültünk, teázgattunk, ő meg angolul kiselőadást tartott arról, hogy milyen szőnyegek vannak, és példával demonstrálta is (csomózott, szőtt, gyapjú, selyem, gyapjú és selyem keveréke). Aztán elkezdődött az őrület, mivelhogy kb. ezer szőnyeget kiterített elénk, hogy választhassunk. Azt mondta, ha egyik sem tetszik, akkor bármennyit fel tud hozni a lenti raktárból. Mondtuk, hogy köszi, így is gondban leszünk a választással.
Aztán megkezdődött az alkudozás, ami persze már perzsául folyt. (Pisti folyékonyan beszéli a nyelvet.) Időnként tájékoztatott, hogy hol is tartunk a dologban. Mi meg csak ültünk, megkérdeztük, hogy mi lenne, ha ezt, meg ezt választanánk, akkor mennyi az ár, aztán ha azt meg ezt, stb. Egy árva szót sem értettünk az egész alkuból, de esküszöm, iszony jól szórakoztam! Valami fantasztikus volt nézni, ami a két ember között zajlott. Látszott rajtuk, hogy élvezik mind a ketten ezt a játékot. Merthogy játék volt az egész. Amikor végre megállapodtak, és mi már azt hittük, hogy na, akkor megyünk, akkor Pisti ránk szólt, hogy várjatok, még hátra van az ajándék. Nórával egymásra néztünk, micsoda? Hát azért, mert megvettük az ürge három szőnyegét, még kapunk fejenként egy-egy szőnyeget ajándékba. Választhattunk vagy 20-30 kis szőnyeg közül. Aztán ott ültünk 5 db szőnyeggel, és néztünk egymásra, hogy ez mind szép meg jó, de hogy a francba fogjuk ezt hazavinni???!!!!
Az ürge nem tétovázott, pillanatok alatt összehajtogatta a szőnyegeket (mintha csak egy terítő lenne), és lett 5 db már szállítható csomagocskánk. (Egyébként a legnagyobbat beraktuk az én sporttáskámba, a két kisebb ment Nóra bőröndjébe, a sajátjainkat meg "kézi" poggyászként hoztuk be.)
Miután szerencsésen teljesítettük az utunk hivatalos voltát, vagyis megvettük a szőnyegeket, hazaautóztunk. Éppen bekerültünk a délutáni csúcsba, úgyhogy legalább két órán keresztül araszoltunk, mire visszaértünk a követségre. Ott kaptunk vacsit, aztán bezuhantunk az ágyba.
Másnap elhatároztuk, hogy megnézzük a sah egyik palotáját. Igazából elég bátortalanok voltunk (még), szóval Edit is velünk jött. Mint kiderült, Iránban a palota az nem olyan (miért lenne olyan?), mint Európában. Szóval nem úgy kell elképzelni, hogy van egy hatalmas épület, aztán annyi, hanem van egy óriási és gyönyörű park, amiben 4-5 helyiséges kisebb-nagyobb palotácskákat állnak egymástól viszonylag távol. Merthogy minden családtagnak járt egy-egy ilyen kis palotácska. (Szegénykék!)
Szóval egy ilyen palotakomplexumba mentünk, és ott néztünk meg három palotát. Az egyik a Zöld Palota volt (zöld volt a teteje, és zöldes színű márványból épült).
Miután beléptünk, egy helyes kis lépcsőn kellett felmenni, aztán leesett az állunk. Valami káprázatos helyiségbe jutottunk. A falak mindenütt tükörből voltak. Az alap tükör falra tükördarabokból mindenféle mintákat mindenféle formában felragaszgatták. Ennek következtében, a megvilágításban minden csillogott, villogott, mintha csak éppen az ezeregy éjszaka egyik meséjébe csöppentünk volna be. Elképesztően gyönyörű volt!
Később tudtuk meg, hogy ez a tükrös faldíszítési mód a véletlen következtében alakult ki. Valamelyik uralkodó ugyanis rendelt tükröket Európából, amik szállítás közben összetörtek. A törött tükörcserepeket viszont nem akarták kidobni, hanem megpróbálták hasznosítani, így feldolgozták. Szóval, ha nem törnek össze a tükrök, akkor soha az életben nem találják ki ezt az egész dolgot.
Megnéztük persze a többi termet is - meseszép volt!
A következő palotában egy perzsa festőnek a kiállítását néztük meg. Szép volt, de teljesen más színvilággal dolgoznak. Nekem túlságosan harsány, de ettől függetlenül érdekes volt.
A következő palotában kézműves termékekből összeállított kiállítás volt. Mindenféle helyi mesterek mindenféle helyi bizgentyűket készítettek (szőnyeg, váza stb.). Nagyon szép dolgokat műveltek. Valaki megcsinálta például az Eiffel tornyot gyufából. Olyan 6-7 méter magasságú és több millió gyufából készült.
Aztán megnéztük még a White Palace-t (meglepő módon fehér színe volt!). Kívülről elég jelentéktelen volt az épület, de belül! Hú, csodaszép és óriási termek voltak benne.
Aztán még bóklásztunk egy kicsit a kertben, majd beültünk egy taxiba, aztán visszamentünk a követségre. Tudni kell, hogy a taxi nagyon olcsó, szóval a legegyszerűbb módja a közlekedésnek a taxizás, bár azért van egy-két buktatója. Például, hogy nem mindegyik taxin van taxi jelzés, hanem látszólag egy teljesen mezei autó, aztán persze kiderül, hogy egy taxi. Ennek következtében később kiderült, hogy nem is olyan egyszerű dolog a taxizás.
Másnap elhatároztuk, hogy nyakunkba vesszük a várost, és megpróbálunk kettesben boldogulni. Edit hívott nekünk egy taxit (amin persze semmiféle jelzés nem volt), azzal bementünk a Golestan palotához.
Ez közvetlenül a bazár mellett van, de eszünkbe se jutott, hogy benézzünk újból a bazárba. Ehelyett megvettük a jegyet a palotába. Ez inkább emlékeztetett egy európai palotához olyan szempontból, hogy nem olyan volt, mint az előző napi, hanem egy viszonylag kis területet határolt körbe a palota épülete. Csodaszép volt. Kívülről a falakat színes csempék borítják. Gyönyörűek!
Aztán itt is találtunk egy tükrös szobát. Sokkal nagyobb volt, mint az előző napi, és valami fantasztikusan nézett ki. Fényképezni hivatalosan nem lehetett, de amíg Nóra őrködött, addig én körbelőttem mindent.
Aztán megnéztük a tróntermet is - egy futbalpályaméretű helyiség, amit székek szegélyeznek, a végében pedig egy tükrös fal előtt ott van a trónszék. Elképesztő volt!
Ezután gyalogosan átmentünk a kincstárhoz. Annyira nem volt közel, de a helyi tömegközlekedés elég riasztóan nézett ki, taxit meg nem akartunk ilyen rövid távra fogadni. A helyi közlekedésről annyit kell tudni, hogy ősrégi Ikarusz buszok vannak, és a buszon hátul ülnek a nők, elől a férfiak. (A repülőn, a távolsági buszon és a taxiban vegyesen lehet ülni, de például a metróban is elkülönítik őket - ez utóbbit nem láttuk, mert nem metróztunk.)
A kincstárba úgy engedtek be, hogy minden cuccunkat le kellett adnunk beleértve a fényképezőgépet is. Ezek után átmentünk egy őrön, egy kapun, aztán megint egy őrön. De ez mondjuk minden kincstár esetében így van. Amit a kincstárban láttunk - hát az leírhatatlan. Ha azt mondom, hogy az angol koronák (beleértve Viktória helyes kis gyémántokkal kirakott "koronácskáját") ócska bizsuk, akkor talán el lehet képzelni, hogy mi mindent láttunk.
Pajzsok, kardok, koronák, serlegek, órák, nyakláncok, gyűrűk és mit tudom én még mik iszony mennyiségben. A dió vagy annál nagyobb gyémántok, smaragdok majdnem csak kicsiknek számítottak. A trónszék - iszony méretű, csupa arany és drágakő.
Még az aranyból készült kard markolata is gyémántokkal volt kirakva. Hihetetlenül nézett ki minden! Arany pajzsok rubintokkal és smaragdokkal kirakva, valamelyik palotából leszedett függönyrojtok, amik apró igazgyöngyökből készültek. Úgy éreztem magam, mintha az ezeregy éjszaka meséinek minden kincse ott lenne körülöttem.
Miután kigyönyörködtük magunkat, kifelé menet találtunk egy képes könyvecskét a benti kincsekről, úgyhogy mindjárt meg is vettük magunknak. Ezután csak úgy elkezdtünk bóklászni a városban. Bekeveredtünk valami bazárfélébe. Minden bajom volt a tömegtől. Nóra bevásárolt magának néhány kendőt és hosszú indiai blúzt, hogy mégse az Edit göncében járjon. Merthogy Edittől kaptunk egy-egy hosszú valamit, mivel egyikünknek sem volt megfelelő hosszúságú ruházata. Kendőt Nóra hozott, de hát a farmeringem nem volt elegendő hosszú.
A vásárlás után elhatároztuk, hogy hazamegyünk. Tehát hozzákezdtünk a taxivadászatba. Hát ez nem is olyan egyszerű dolog, amelyik taxi állt, az vagy nem akart elvinni minket, vagy nem értette mit akarunk. Elég kilátástalannak tűnt a helyzet, amikor Nóra egy rendőrtől kért segítséget. A rendőr nem értette, mit akarunk, ezért szólt egy másiknak, aki valamennyire beszélt angolul, aztán fogott nekünk egy taxit. Röpke kétórás út után sikerült is hazaérnünk a követségre.
